Oldal 114 [114]
SZEMBENÉZÉS A GONOSSZAL ÉS VÉRTANÚSÁG
Állj meg csöndben... ne fuss el! Állj meg csöndben! Ezt
a gyógyírt kínálják föl a keleti lelkiség írói az ördög kí¬
sértései ellen. Ajánlják, hogy böjtöljetek többet, talán némi
testi önmegtagadást, de mindenekelőtt ennyit tanácsolnak:
hogy álljatok meg csöndben. Ebben a csöndes megállásban
növekszik a hit, kel életre a remény, és mélyül el a szeretet.
Ha bárki azt gondolja, hogy beléphet a pusztinyába, és
ott élhet anélkül, hogy találkozna a Sátánnal, akkor ne en¬
gedjék pusztinyába lépni. Ha belép a pusztinyába, ne szá¬
mítson saját értelme és lelke erejére. Inkább ismerje be még
buzgóbban és egyszerűbben, hogy bűnös, szegény ember,
az anawim egyike, és emiatt erősebben kell Istenre hagyat¬
koznia és belé kapaszkodnia, miként a fuldokló ember az
úszó farönkbe.
Annak tudatában, hogy Isten nélkül semmit sem tehe¬
tünk, elérhetjük a megértés tetőfokát. Amikor megtapasz¬
taljuk a sötétségben, félelemben, rettegésben és pánikban,
hogy az ő kegyelme tényleg elég nekünk, ez a valódi hit
pillanatává válik. Eljutunk oda, hogy meglássuk: ha Isten
megengedte, hogy kísértés szakadjon ránk, akkor Isten meg
fogja adni a kegyelmet, hogy ellenálljunk neki.
Igen, ezek a hitben, reményben és tevékeny szeretetben
való növekedés nagyszerű pillanatai, amelyeket Isten küld
a pusztinyalakó számára. Ezek azok a pillanatok, amikor
a pusztinyalakó valóban a világért harcol, mert a támadás
úgyszólván az egész emberiség nevében éri. Miközben
ilyenkor tudja magáról, hogy messzemenően ember, egy¬
úttal tisztában van azzal is, hogy Isten különleges kegyel¬
meket juttat neki, hogy harcoljon ezekkel a kísértésekkel
— nemcsak saját magáért, hanem az egész emberiségért.
A pusztinyalakó folyton tudatában van annak, hogy má¬
II3