Page 36 [36]
OCR
A KELETI PUSZTINYALAKÓ Életre szóló vagy legalábbis sok évig tartó hivatásként léptek be a pusztinyába. Üres kézzel tértek be oda. Isten ismeretét keresték közvetlenül, nem könyveken keresztül. A pusztinyalakö, a pusztinyäban tartözkodö, a szzarec, a remete — hogy azzal a számtalan névvel illessük őket, amit az oroszok használnak rájuk — azzal az elképzeléssel kezdi, hogy csakis egyetlen könyv tudja őt megtanítani Istenre. Hiszi, hogy az egyetlen mód Isten megismerésére az, hogy alázatban, egyszerűségben és szegénységben hozzá térünk, belépve az ő csöndjébe, és ott imádságban és türelmesen várva, amíg Isten feltárja magát a számára alkalmas időben. Ezért a pusztinyalakók egyetlen könyvet vittek magukkal a pusztinyába — a Bibliát. Térden állva olvasták, érzéketlenül vagy néha akár érdektelenséggel viseltetve bármilyen tisztán elméleti kérdés iránt. Számukra a Biblia az Ige megtestesülését képviselte, és úgy érezték, hogy egy emberöltő sem elegendő az elolvasására. Minden alkalommal, amikor kinyitották, elképesztő mély meggyőződéssel hitték, hogy szemtől szembe találják magukat az Igével. Igen, a pusztinyalakó térden állva olvassa a Bibliát. Nem a fejével olvas (fogalmi síkon vagy kritikusan), kivéve abban az értelemben, hogy a szavak átfolynak értelmi felfogásán, de a pusztinyalakó értelmi felfogása a szívében van. A Biblia szavai olyanok, mint nyelvén a méz. Mély hittel olvassa őket. Nem elemzi őket. Olvassa azokat, és engedi, hogy megmaradjanak a szívében. Egy nap alatt lehet, hogy csak egy-két mondatot olvas, talán egyetlen oldalt. A lényeg az, hogy a szívébe vésse mindegyiket, miként Mária tette. Hagyja, hogy gyökeret verjenek a szívében, és várakozik Istenre, hogy eljöjjön és megmagyarázza azokat, amit kétségkívül meg is fog tenni, amikor ilyen mély és teljes hitre lel. 35
