Page 29 [29]
OCR
PUSZTINYA tel. Péter édesapám kíséretében elment a szegénynegyedbe, amit ma Pétervár nyomortelepének hívnak. Ott családról családra, házról házra szétosztotta az arany- és ezüstpénzét. Amikor a szekér kiürült, Péter így szólt: , Most valamicske váltságdíjat adtam azért a 30 ezüstpénzért, amiért Istent eladták. S most mennem kell." Így visszatértek az otthonába, ahol az ágyán ott feküdt egy lenvászon tunika. Vett egy vászonzsákot, egy cipó kenyeret és egy másik kis szövetzsákban sót. Volt még egy flaska vize és egy botja. Gyalogosan szelte át Pétervár utcáit, az édesapám pedig vele együtt haladt. Elkísérte a külvárosig, ahol rátértek az egyik országútra. Az utolsó, amit látott belőle, pusztán egy körvonal volt, arccal a lenyugvó napnak — egy férfié, hosszú ruhában, bottal a kezében. Nem lapult készpénz a zsebeiben (nem is voltak zsebei), sem a zsákjában. Csak némi kenyér, víz, só és egy bot volt nála. Még cipője sem volt. Ez volt minden. Évekkel később édesapám történetesen épp Kijevben járt, egy nagyvárosban Oroszország déli részén. Misére ment, és miként az szokás volt akkoriban, az összes koldus mise előtt ott tolongott a templom lépcsőjénél, hogy alamizsnát kérjen a befelé menő jó emberektől. Köztük volt egy ember szakállal, gubancos és szemmel láthatóan fésületlen hosszú hajjal, rongyos ruhában. Bolondnak nézett ki, mint egy elmeháborodott. Szemei kifejezéstelenül bámultak, arcára semmi sem ült ki, kivéve azt, amit általában az elmeháborodottakhoz szokás társítani. Ekkor egy napsugár tűnt elő és rávetült az arcára — és édesapám felismerte a barátját, Pétert! A nevén szólította, és az értelem visszatért arra az arcra. Összeölelkeztek. Együtt elmentek a misére, majd megreggeliztek. Édesapám 28
