Oldal 29 [29]
PUSZTINYA
tel. Péter édesapám kíséretében elment a szegénynegyedbe,
amit ma Pétervár nyomortelepének hívnak. Ott családról
családra, házról házra szétosztotta az arany- és ezüstpénzét.
Amikor a szekér kiürült, Péter így szólt: , Most valamicske
váltságdíjat adtam azért a 30 ezüstpénzért, amiért Istent
eladták. S most mennem kell."
Így visszatértek az otthonába, ahol az ágyán ott feküdt
egy lenvászon tunika. Vett egy vászonzsákot, egy cipó ke¬
nyeret és egy másik kis szövetzsákban sót. Volt még egy
flaska vize és egy botja. Gyalogosan szelte át Pétervár utcáit,
az édesapám pedig vele együtt haladt. Elkísérte a külváro¬
sig, ahol rátértek az egyik országútra. Az utolsó, amit látott
belőle, pusztán egy körvonal volt, arccal a lenyugvó napnak
— egy férfié, hosszú ruhában, bottal a kezében. Nem lapult
készpénz a zsebeiben (nem is voltak zsebei), sem a zsák¬
jában. Csak némi kenyér, víz, só és egy bot volt nála. Még
cipője sem volt. Ez volt minden.
Évekkel később édesapám történetesen épp Kijevben
járt, egy nagyvárosban Oroszország déli részén. Misére
ment, és miként az szokás volt akkoriban, az összes koldus
mise előtt ott tolongott a templom lépcsőjénél, hogy ala¬
mizsnát kérjen a befelé menő jó emberektől. Köztük volt
egy ember szakállal, gubancos és szemmel láthatóan fésü¬
letlen hosszú hajjal, rongyos ruhában. Bolondnak nézett ki,
mint egy elmeháborodott. Szemei kifejezéstelenül bámultak,
arcára semmi sem ült ki, kivéve azt, amit általában az elme¬
háborodottakhoz szokás társítani.
Ekkor egy napsugár tűnt elő és rávetült az arcára — és
édesapám felismerte a barátját, Pétert! A nevén szólítot¬
ta, és az értelem visszatért arra az arcra. Összeölelkeztek.
Együtt elmentek a misére, majd megreggeliztek. Édesapám
28