Seite 27 [27]
PUSZTINYA
vonzalmat. Ám legtöbbjük, úgy tűnik, 30-40 éves kor körül
lépett be a pusztinyába.
Nem kerítettek nagy feneket a pusztinyába vonulásnak.
Egy adott faluból, nemesi portáról, kereskedőházból — orosz
társadalmunk bármely részéből — egy ember egyszer csak
felkerekedett. ( Természetesen csak Isten tudja, miért.) Fel¬
kerekedett, és kivonult arra a helyre, melyet mi, oroszok
így hívunk: ,ahol a menny összeér a földdel". Útnak eredt
mindenféle földi javak nélkül, általában a zarándok normális
viseletében. Ez nyáridőben egyszerű, kézzel szőtt lenvászon
ingruhát takart, olyasmit, mint amit manapság a hölgyek vi¬
selnek, csak ez leért bokáig. Deréktájt közönséges zsineggel
kötötték át. Egyetlen vászonzsákot vitt magával, egy cipó
kenyeret, némi sót, egy flaska vizet.
Így indult útnak, miután búcsút vett mindenkitől a ház¬
tartásban vagy a faluban. Néhányan még ezt sem tették
meg. Csak kiosontak hajnalban vagy az éj leple alatt, egy
üzenetet hagyva, hogy zarándoklatra mentek, és hogy talán
találnak majd egy pusztinyát, hogy Istenhez imádkozzanak
saját maguk és a világ bűneiért, hogy engeszteljenek, hogy
böjtöljenek, hogy szegénységben éljenek, és belépjenek Isten
hatalmas csöndjébe.
Voltak pusztinyalakók, akik korábban szerzetesként
vagy szerzetesnőként éltek. Mivel az orosz szerzetesközös¬
ségek nyugati értelemben kontemplatívak, ezek az embe¬
rek az apátjuktól, apátnőjüktől kaptak engedélyt arra, hogy
pusztinyalakók legyenek, s a pusztinyában és a pusztaságban
telepedjenek le. Mivel néhány monostor nagy földterülettel
rendelkezett, és gyakran komoly érintetlen, megműveletlen
földdel, nem okozott nehézséget találni egy helyet, ahol
26