Oldal 32 [32]
30 | I.ELMÉLETI KÖZELÍTÉSEK
szociálpszichológiai szemlélet megalkotója. Szerinte , az embernek van egy mikro¬
környezete, amelyen keresztül a társadalom őt eléri. Valahogy fel kell venni
az embernek a társadalmat, s belül kell megkötni a kompromisszumot, amely az
egyén-társadalom konfliktusát feloldja."
Mérei (1989, 29) az együttességről, mint helyzeti erőforrásról beszél. , Az
együttesség mint dinamikai jelenség nem azonos az együttest alkotó szemé¬
lyek összesített erejével. Az együttesség valamilyen többletet képvisel, amely
nem vezethető vissza az együttesben részt vevő személyek bármelyikének kész¬
ségeire, tulajdonságaira." A gyermeket ez az élménye vezeti rá a másiknak az
észrevételére. Az együttesség a másik kiemelésével, a decentrálással együtt járó
kíváncsiságnak az egyik forrása; a másiknak, a többieknek, a ,nem én"-nek az
elkülönítése. Az együttesség többlethatását két tartományban is bizonyított¬
nak tekintette. Egyik a szociális penetráció növekedése (ahogyan egy egyén mó¬
dosítja a csoportot), valamint a szokások és hagyományok megteremtése. Rá¬
találhatunk az együttes kreativitásra is mint a csoport többleterejére. Kórházi
osztályokon a csoportterápia a kezelések szerves részévé vált, így az ott szerzett
gyakorlati tapasztalatok később átültethetővé váltak a nem beteg páciensekkel
végzett csoportmunkába is.
Az 1970-es években a szociálpszichiátriai szemlélet reformmozgalomként
gyűrűzött be Magyarországra, amelynek eredményeképpen megjelentek a szo¬
cioterápiás csoportok, illetve az ún. nagycsoport forma (Füredi 1979).
A csoportok sokszínűségét jellemzi, hogy önismereti, személyiségfejlesztő fó¬
kusszal jöttek létre, és ezt a folyamatot erősítve pszichoterápiás hétvégék szer¬
veződtek az országban, ahol a pszichológusok mellett a társszakmák képviselői
is jelen voltak. Orvosok, pedagógusok, kórházi dolgozók, egyéb segítő szakem¬
berek jártak ezekre a hétvégékre saját élményt szerezni a különböző csoport¬
technikákból. Ekkor már érezhető volt, hogy , hazánkban is kikerül a pszicholó¬
gia bűvköréből a csoportmunka mint fogalom, és mint gyakorlati tevékenység
is" (Szőnyi 1977).
Rogers szegedi látogatása a 1980-as években óriási lökést adott ahumanisz¬
tikus szemléletű nondirektív csoportvezetésnek. Ekkorra már nagyon színes
volt a paletta a szakembereket tekintve, akik a csoportmunkát be kívánták
építeni mindennapi munkájukba, hogy azzal még hatékonyabban végezhessék
szakmai tevékenységüket. A fejlődést ezután a csoportforma alkalmazási te¬
rületének sokszínűsége jellemzi: szocioterápiás csoportok és pszichológiai gyö¬
kerű csoportok jelentek meg a pedagógiában, a szociálpedagógiában és a segítő
szakmák szinte mindegyikében.
Az 1950-es évek végére mind a hazai, mind a nemzetközi terápiás csoport¬
felfogásban hasonló változások zajlottak le. A terápiás és klinikai alkalmazás