Oldal 255 [255]
OCR
A gyermek utáni vágy teológiája Istenképűség mint a gyermek utáni vágy forrása A reformáció által elindított folyamat, amely lehetőséget teremtett a gyermek utáni vágyról való szélesebb kontextusban való gondolkodásra, döntően a teremtés eseménye felé fordította a figyelmet. Mint láttuk, a Szentírás világosan beszél arról, hogy Isten a világ Teremtője, és a teremtés magában hordozza az ember megalkotását is. Az antropocentrikus vagy antropomonikus hozzáállás azonban az elmúlt évtizedekben jelentősen változott, és a teológiai diskurzusban egyre világosabban fogalmazódik meg az igény az ember kozmoszban betöltött különleges helyének megkérdőjelezésére. Teremtmény voltunk a vágy ösztönszerű megélése felé irányítja figyelmünket, azonban tudatosítani szükséges, hogy az ember eltér a többi teremtménytől abból a szempontból, hogy míg az állatvilág nemcsak önmagában jó, hanem jó valamire, az embernek nincs ilyen funkcionális célja. Az ő rendeltetése sokkal inkább úgy fogalmazható meg, hogy Isten képmása legyen. Ennek a fogalomnak Wilfried Hárle meglátása szerint a lényege a szeretet, amely megkülönbözteti a többi teremtménytől, és amely képessé teheti, hogy ne csupán létezésével, de önmagában is Istent dicsőítse. Ez még akkor is kiemeli a többi teremtmény sorából, ha test szerint akár az állatok közé is sorolhatnánk." Az ember istenképűségének modern teológiai interpretációja? tehát új távlatot nyit meg témánk összefüggésében, amelynek jelentősége nem abban áll, hogy tulajdonságunk vagy netán lényünk része az istenkép, sokkal inkább abban, ahogy az ember képes testben és lélekben önmagához, Istenhez és felebarátaihoz a szeretet jellegével viszonyulni, így alapvetően egy közösségre vágyó, közösséget kereső és közösséget alkotó lény perspektívája bontakozik ki, amelynek fundamentuma épp a szeretet. A , nem jó az embernek egyedül lenni" (1Móz 2,18) teremtéstörténetbeli kifejezés nem csupán egy ösztönszerű vágyat fejez ki, hanem magában hordozza az istenképűségünkből fakadó igényt, a szeretet továbbadásának vágyát. Ebben az összefüggésben a , szaporodj és sokasodj!" isteni parancs — amely minden teremtményre érvényes — új megvilágításba kerül az emberre vonatkoztatva. Ez még akkor is igaz, ha az ember elidegenedett önmagától és teremtménytársaitól, mégis Isten képmásaként a szeretet összefüggésében hivatott létezni. Istenképűségünk következménye tehát úgy foglalható össze, hogy a szaporodásra vonatkozó isteni parancs vággyá transzformálódik, amelynek középpontjában a szeretet továbbadásának perspektívája bontakozik ki. 5 HÁRLE 1995, 426—4.27. O. 20 OROSZ 2020, 101—117. 0. 253
