Oldal 67 [67]
OCR
Az olvasmányok változása a Magyar Királyságban és Erdélyben vélhetően azonos az előzővel (lehetett az egyik az 1676-os, a másik az 1681-es kiadás), és egy , Cantionale Scepusiense", ami leginkább a jezsuita Szőlősy Benedek (1609—1656) lőcsei énekeskönyve lehet." A plébános napi teendőinek ellátásához szüksége volt alapvető kézikönyvekre. Ezek sorát kezdjük azzal, miből tudhatta meg, hogy főpásztora az egyházlátogatás kérdőpontjait milyen elvekre alapozva fogalmazta meg a vizitátor személynek. A könyvjegyzéken a , Scrutinum sacerdotale” egy ilyen munkát takar. Nagy valöszinűséggel Fabio Incarnato (XVI-XVII. század fordulója) nápolyi világi pap munkája, amelynek tizenkilenc latin kiadását találtunk a további huszonöt olasz és francia mellett. A gyóntatáshoz és a penitencia kiszabásához nyújtott elméleti segítséget a „Compendium Navarrhi" (ahogy Lakatos lejegyezte). A szerzője a navarrai teológus, kánonjogász — egyébként a pénzügyi közgazdasági gondolkodás egyik előfutára — Martin de Azpilcueta (1491-1586). A „Compendium de matrimonio” a häzassägot elökészítő beszélgetésekhez, az esketésekhez, az esetleges vegyes házassági kérelmek elbírálásához nyújtott támogatást. Vélhetően a spanyol jezsuita, Francisco Suárez (1548-1617) müve, mert az 6 művét adták ki legtöbbször azokon a helyeken, ahonnan Lakatosnak a legtöbb könyve volt (Köln, Velence, Augsburg, Antwerpen, Bécs). Rendtärsa, Thomas Sanchez (1550-1610) is irt ilyen müvet, azonban öt leginkäbb spanyol és francia területeken adták ki (igaz, esetenként az előbb felsorolt helyeken is). A „Manuale parochorum” cim minden bizonnyal a benc&s känonjogäsz, Ludwig Engel (11694) műve, amely egészen a XIX. század közepéig megvolt szinte minden plébánián a Magyar Királyságban is. Lakatos könyvgyűjteményében több könyv is meglepő módon van jelen. A jellemzően a gyakorlati teológiai munkákra, és biztosan a plébánosi gyakorlatra koncentráló pap sokkal mélyebb olvasottsággal bírt, mint ahogy az kortársairól vagy akár közel-kortárs pályatársairól kiderül. Ezért meglepő számomra, hogy Lakatos az egyházatyák seregéből csak Aurelius Augustinus (354—430) nevét említi, amely említés alapján nem tudjuk, melyik művét szerezte meg. A könyvtár szellemiségéhez főként a szentté avatott tudós valamely szentírás-magyarázata vagy a vallomásai illik. A könyvtárban jelenlévő aszketikai művekről, szenvedéstörténetekről beszélve először a XV. századi, leginkább Ihomas a Kempis (1380 körül-1471 körül) szerzői affiliációjával ismert szövegegyüttest, az Imitatio Christit kell említeni. Már a kéziratos könyvkiadás korában is népszerű volt, 1700-ig közel három és félezer nyomtatott kiadása ismert, a legtöbb európai nyelvre fordították." Lakatos egy könyvét így jelöli: „Pium vade mecum”. Ha 6 egy évszázaddal később élt volna, több, a Mária-kultuszhoz kötődő kiadványt tudnánk említeni, mint lehetséges azonosítását ennek a tételnek. A XVII. század végéig azonban felvethető Tobias Christianus (XVII. század) műve, amely az elzászi Molsheimben 1670-ben jelent meg először (Vade mecum, sive 3°7 Hubert Gabriella javaslata a feloldásra. RMNy 2381. 308 Tmitatio Christi 2011. 65
