Page 80 [80]
OCR
I. RÉSZ. A JELENLEGI HELYZET ÉS ANNAK OKAI példájában a , közlegelők tragédiájáról" beszélt annak érzékeltetésére, hogy mi történhet egy ingyenesen rendelkezésre álló erőforrással. Mivel a használóknak nem kell fizetni, és nem kötelezik őket az igénybevétel korlátozására sem, mindenki túlzott mértékben használja azokat." Ez nem pusztán piaci kudarc, ez nyilvánvalóan intézményi kudarc. Amikor a kormányok képtelenek megállapodásra jutni a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését célzó kötelezettségvállalásaik teljesítéséről, az a nemzetközi kormányzási rendszer kudarcának a jele, és nem a piacé. Az éghajlatváltozás és a biodiverzitás-veszteség okozta előre vetített károk csökkentése hasonlít a közjavak előállításához, amelyek sem nem kiszorító jellegűek (ha emberek egy csoportja hozzáfér valamely közjószághoz, az nincs hatással a közjószágból mások rendelkezésére álló mennyiségre), sem nem kizárólagosak (senki nem zárható ki a javakhoz történő hozzáférésből). A piacoktól kevéssé várható el, hogy az egyéneket magánszemélyként ösztönözze közjavak szolgáltatására: az azok szolgáltatásából származó hasznon mindenki osztozna, míg az előállítás költsége egyedül azt terhelné, aki a hasznot szolgáltatja. A „potyautas” kifejezés pontosan leírja a jelenséget. Ezért sürgetik a közgazdászok a kormányokat a káros externáliák csökkentésére a környezetszennyezési adók, nyersanyag-kitermelési díjak és akár tilalmak bevezetésével (pl. védett övezetek kialakításával, rögzített számú forgalmazható szennyezési engedély kiadásával; és így tovább). Globálisan a közjavak az olyan szabályozó és fenntartó szolgáltatások formájában jelennek, mint amelyekbe vannak ágyazódva például az éghajlati rendszerbe. Az ezeket a közjavakat szolgáltató ökoszisztémák eltérnek egymástól, ami azt jelenti, hogy más és más eszközökre van szükség, ha javítani szeretnénk azok kínálatát. Gondoljunk csak bele, hogy a világ esőerdői globális közjavaknak adnak helyet, de nemzeti joghatóságok alatt. Ezért ezek egyirányú externáliákat keltenek. Ha azon vagyunk, hogy megőrizzük a világ esőerdőit, a nemzetközi közösségnek késznek kell lennie arra, hogy fizessen ezért azoknak az országoknak, ahol azok találhatók. Ezzel szemben a világ óceánjai, a 200 mérföldes kizárólagos gazdasági övezeteken túl, globális közjavak, de szabadon hozzáférhető erőforrások, így kölcsönös externáliákat hoznak létre. Az óceánok védelmét ezért nemzetközi ellenőrzés alá kellene vonni (pl. a tengeri halászat és szállítás globális megadóztatása, a védett övezetek kiterjesztése, és így tovább). A közfinanszírozás a két esetben 0 Ami megakadályoz minket az ingyenes erőforrások azonnali kimerítésétől, az a kimerítés személyes költségei. Erről lásd: Dasgupta, Mitra és Sorger (2019). 78
