Seite 80 [80]
I. RÉSZ. A JELENLEGI HELYZET ÉS ANNAK OKAI
példájában a , közlegelők tragédiájáról" beszélt annak érzékeltetésére,
hogy mi történhet egy ingyenesen rendelkezésre álló erőforrással. Mivel
a használóknak nem kell fizetni, és nem kötelezik őket az igénybevétel
korlátozására sem, mindenki túlzott mértékben használja azokat." Ez
nem pusztán piaci kudarc, ez nyilvánvalóan intézményi kudarc. Amikor
a kormányok képtelenek megállapodásra jutni a szén-dioxid-kibocsátás
csökkentését célzó kötelezettségvállalásaik teljesítéséről, az a nemzetközi
kormányzási rendszer kudarcának a jele, és nem a piacé.
Az éghajlatváltozás és a biodiverzitás-veszteség okozta előre vetített
károk csökkentése hasonlít a közjavak előállításához, amelyek sem nem
kiszorító jellegűek (ha emberek egy csoportja hozzáfér valamely köz¬
jószághoz, az nincs hatással a közjószágból mások rendelkezésére álló
mennyiségre), sem nem kizárólagosak (senki nem zárható ki a javakhoz
történő hozzáférésből). A piacoktól kevéssé várható el, hogy az egyé¬
neket magánszemélyként ösztönözze közjavak szolgáltatására: az azok
szolgáltatásából származó hasznon mindenki osztozna, míg az előállítás
költsége egyedül azt terhelné, aki a hasznot szolgáltatja. A „potyautas”
kifejezés pontosan leírja a jelenséget. Ezért sürgetik a közgazdászok a
kormányokat a káros externáliák csökkentésére a környezetszennyezési
adók, nyersanyag-kitermelési díjak és akár tilalmak bevezetésével (pl.
védett övezetek kialakításával, rögzített számú forgalmazható szennye¬
zési engedély kiadásával; és így tovább).
Globálisan a közjavak az olyan szabályozó és fenntartó szolgáltatá¬
sok formájában jelennek, mint amelyekbe vannak ágyazódva például az
éghajlati rendszerbe. Az ezeket a közjavakat szolgáltató ökoszisztémák
eltérnek egymástól, ami azt jelenti, hogy más és más eszközökre van
szükség, ha javítani szeretnénk azok kínálatát. Gondoljunk csak bele,
hogy a világ esőerdői globális közjavaknak adnak helyet, de nemzeti
joghatóságok alatt. Ezért ezek egyirányú externáliákat keltenek. Ha
azon vagyunk, hogy megőrizzük a világ esőerdőit, a nemzetközi kö¬
zösségnek késznek kell lennie arra, hogy fizessen ezért azoknak az or¬
szágoknak, ahol azok találhatók. Ezzel szemben a világ óceánjai, a 200
mérföldes kizárólagos gazdasági övezeteken túl, globális közjavak, de
szabadon hozzáférhető erőforrások, így kölcsönös externáliákat hoznak
létre. Az óceánok védelmét ezért nemzetközi ellenőrzés alá kellene
vonni (pl. a tengeri halászat és szállítás globális megadóztatása, a védett
övezetek kiterjesztése, és így tovább). A közfinanszírozás a két esetben
0 Ami megakadályoz minket az ingyenes erőforrások azonnali kimerítésétől, az a
kimerítés személyes költségei. Erről lásd: Dasgupta, Mitra és Sorger (2019).
78