Oldal 200 [200]
PRONTVAI VERA: KÖLTÉSZET ÉS RITUALITÁS A KORTÁRS MAGYAR SZÍNHÁZBAN
pontosabban a beszéd kiüresedésének a krízise, az a kulturális vákuum tehát,
amely a nabit, a mi szavunkkal a szószólót a köztérre vonzza-kényszeríti és jól
láthatóvá teszi. Elsősorban nem beszélnie kell, hanem az értelmes beszéd lehe¬
tőségét kell megteremtenie, amihez magával az uralkodó, a valóságot elhárító és
letagadó közbeszéddel kell szembefordulnia, vagyis mindenek előtt alapozó
»abszenciaperformanszokat” kell véghez vinnie, aminek hiányában szavaihoz,
mondataihoz, elhallgatásaihoz és gesztusaihoz nem fognak ismét valódi, átélhe¬
tő és nyelvvé artikulálható jelentések tapadni. Semmi sem kezdődhet el a performer
önmaga kiüresítése nélkül, mondaná és mondja is jeles kollegánk Sepsi Enikő,
és érdemes-e ennél kevesebbet állítani, amikor a nyilvános megszólalás és szó¬
váltás agresszióira gondolunk. , Csak ha én szólok hozzád, és megnyitom a szádat,
akkor mondhatod nekik" — hangzik a(z isteni) rendezői utasítás, aminél nem
ismerek radikálisabb tanítást a szembenállásról az éppen velünk és közöttünk
dúló beszédapokalipszissel. És ami az eleve tudott, olykor kifejezetten kisstílű
igazságok hangoztatását tiltja le számunkra, hogy az inspirált beszédre helyezze
a hangsúlyt, arra a közlésre tehát, amely emberségünkből, azaz gyöngeségünkből
és elveszettségünkből merít, mert ennél többre ember a másik emberrel szemben
nem vetemedhet.
Csak en passant szeretnélek emlékeztetni arra, hogy Arthur C. Danto, aki
nem is olyan régen még kortársunk volt, az alapító eseményeket létrehozó
performanszművészet egyik legfontosabb hatását a zavarkeltésben látja
(,disturbation”), aminek a feltételét a ,perfomer és néző közötti para-vallási
kapcsolat” (,para-religious connection between the performer and audience”)
megteremtésében jelöli meg. Nehéz, majdhogynem megvalósíthatatlan fölvetés,
amennyiben mindazt, amit a nézőről gondolunk, kíméletlenül át kell értékelnünk.
És talán ez a legnehezebb feledat, le kell mondanunk ugyanis a tetszésről. Az
alapító esemény, amilyennek az igazán jelentős performanszok bizonyultak,
szembefordít önnön nyelvhasználatunkkal, fölfüggeszti a felfokozottan ideoló¬
giai — a vallási mintázatát mutató — kötődéseinket, késszé tesz az elmélyült fi¬
gyelemre és a másik meghallgatására. Az alapító esemény nem önmaga mellé,
hanem önmagammal szembe állít. Attól tartok, legalábbis erre jutottam az elmúlt
években, hogy a valódi színházi előadás csak kivételes helyzetekben közösségi
megerősítő aktus, sokkal inkább kimozdító, sőt a saját konextusunkból bennün¬
ket kiemelő hatással bír. Hogyan is láthatnánk rá olyan összefüggésekre, ame¬
lyeket körültekintő hazugságtechnikákkal sikeresen elhárítunk és az észleléseink
körén kívülre száműzünk...?!
Ezékiel performerpróféta egyik legbotrányosabb performansza, amire őt a
Hang utasítja , a saját ganéjon" megsütendő kenyér nyilvános elfogyasztása lett
volna, aminek a véghezvitelét Ezékiel végül, a saját istenével szembeszállva,
s 198 "