Seite 100 [100]
PRONTVAI VERA: KÖLTÉSZET ÉS RITUALITÁS A KORTÁRS MAGYAR SZÍNHÁZBAN
felvillan, utalva arra, hogy a történetek és események pontos felidézése és pontos
visszaadása a rituális színházi hagyomány esetében jelentős szerepet tölt be. A
haszid történetekhez hasonlóan az alapító esemény újramondása a műalkotás
cselekvő aspektusát erősíti. A haszidok — akik csodás történetek tanúi voltak —
szerint az elbeszélés, a felidézés szent cselekedet, mert a felelevenített történet
későbbi nemzedékek életére is képes hatást gyakorolni. Martin Buber leírása
alapján a haszid elbeszélés ,több mint puszta beszéd, hiszen általa tényként
adják tovább az eseményeket a következő nemzedéknek, sőt az elbeszélés maga
is történés, és a szent cselekedet magasztosságával rendelkezik."
Bár a Tanítványok apostolai ugyanannak a történetnek az átélői és részesei,
vita tárgyát képezi körükben egy-egy esemény felidézése, mert mindannyian
másként emlékeznek ugyanarra a megtörtént cselekményre. Felismerve, hogy
mindannyian csak egy-egy részigazságot hordoznak magukban az egészből, még
nagyobb értéknek tekintik a közösséget. Csoportos, gyakran összetartó mozgá¬
suk a színpadon arra utal (7. kép), hogy a Mester mellett átélt események révén
ugyanazon örökség hordozóivá váltak, s a halálából fakadó megrázkódtatással
is csak együtt tudnak megbirkózni. Történeteiket szintén a haszid hagyomá¬
nyoknak megfelelően mondják el, erre utal többek között Tádé homíliája a
pontosságról és a reményről."" A szökés részben a haszid történetmesélés rituá¬
lis struktúrájára épül. Angyal (B. Fülöp Erzsébet) és Bátyus (Bogdán Zsolt)
A szökés szűk várbörtönében eljátsszák — theatrum in theatro — azt, ami velük
történt, vagy azt, ami történhet velük. A mű központi eseménye -— a szereplők
vallási stádiumba való átlépése, szökése — előtt pedig Vitéz meséli el életben
maradásának csodás történetét: miközben fogolyként egy táborból igyekezett
vissza saját lágerébe a hideg téli sötétben, egyik fogolytársa felgyújtotta magát
azért, hogy Vitéz láthassa a világosságot, ami visszavezeti őt társai közé.
VITÉZ: ... Ahogy közeledtem, a fény egyre nagyobb lett, mire embermagasságnyira
nőtt, már hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Egyik fogolytársam volt, a legjobb
barátom. Valami lipován fiú, vagy mi, egy szót sem tudtunk váltani egymással, de
neki is hiányzott az egyik lába, a jobb, és sokszor lehettünk egymás segítségére. Fel¬
gyújtotta magát."
Vitéz nemcsak a nagyapja csodás menekülésének történetét idézi fel, hanem
sajátját is, bízva abban, hogy az események pontos felidézése ismét csodát tud
306 Martin Buber: Haszid történetek, ford. Rácz Péter, Budapest, Atlantisz, 2006, 9.
307 Visky: A szökés, 78.
308 Uo., 55-56.
+ 98 +