Oldal 16 [16]
OCR
PRONTVAI VERA: KÖLTÉSZET ÉS RITUALITÁS A KORTÁRS MAGYAR SZÍNHÁZBAN részeit megfeleltetem a szentmise egyes részeinek, mert azt gondolom, hogy ez a struktúra olyan szemantikai hálóba helyezi az előadásokat, amely elindítja a központi metafora működési mechanizmusát, és cselekvésre késztheti a befogadót úgy, hogy közben a megváltást állítja középpontba. Mivel a rítusnak és a színháznak egyaránt központi eleme az emberi test, szeretnék választ kapni arra a kérdésre is, miben tér el a költői és egyben rituális színielőadás testértelmezése más színházi nyelvhasználatok megközelítéséhez képest. Bizonyítani törekszem, hogy a két alkotó színházi világában az emberi test Krisztus-metaforaként jelenik meg, és a gyilkosság, az erőszak, a meddőség, a függőség és a fizikai bezártság fogalmaihoz kapcsolódik. Meglátásom szerint az előadások által felidézett kollektív mítosz a jelenlevő emberi testek jelen idejébe helyeződhet, és az emberi test már megszokott értelmezési keretei kizökkenhetnek, a befogadó kénytelen azokat más fogalmi térbe helyezni. Utalok továbbá arra is, hogy az elemzett alkotások a traumatizált emberi testeket mutatják fel, ugyanakkor a transzcendens dimenzió megtapasztalásának áhított katarzisa a néző testi jelenlétére is hatást gyakorol. Meglátásom szerint Vidnyánszky néhány rendezése és a Viskydrámák egy része a kortárs misztériumjátékok, mirákulumok vagy passiójátékok csoportjába sorolható, ezért külön fejezetben elemzem a színdarabjaikban megjelenő, misztériumjátékokra emlékeztető vonásokat. Mindketten egy önkiüresítő színházi nyelvhasználat segítségével hoznak létre kortárs Krisztus-ábrázolásokat, amelyekben az abszolút valóságról szóló beszéd a hiány és beteljesítetlenség fragmentált nyelvén szólal meg. Kifejtem, hogy a misztériumjátékaikban jelen nem levő jelöltre vonatkozó referenciák a poétikus színháznyelv segítségével allegorikus jelentésmezőbe lépnek, kiterjesztik az előadások alapmetaforáját, amely átjárja a színházi textus egészét. Az előadások távollevő jelöltje a néző testén keresztül ismét testet ölthet, olyan jelentés formájában, amely átlépheti a fizikai és mentális barakk állapotát. Az elemzett alkotások közös vonása, hogy költészet és ritualitás színházra alkalmazásával a krisztusi eseményt — Krisztus halálát és feltámadását — idézik fel. A színielőadások tartalmi, dramaturigai, szcenikai, majd működési mechanizmusának elemzése során a keresztény nyelvhasználat teológiai (és nem csak bibliai) alapfogalmaival élek, ez viszont nem jelenti azt, hogy a színházat — és a színházban zajló eseményeket -— a keresztény értelemben vett megváltó folyamattal azonosítom. Olvasatomban a színházi előadás során átélt tapasztalat lehet istenközeli élmény, de nem helyettesítheti a megváltás folyamatát, csak szembesítheti a befogadót a keresztény értelemben vett megváltással. Az evangéliumi esztétika — mint megkülönböztető jegy — továbbélése Vidnyánszkynál és Viskynél nemcsak az előadások tematikus megközelítésére irányul, hanem azok -— dramaturgiai, szcenikai, proxemikai, szemantikai, funkcionális — megvalósulásának sajátosságait is magával vonja. A színre + 14°
