Oldal 17 [17]
I. Bevezetés. Halál és kultúra \ 15
magukatés hozzátartozóikat sérthetetlennek tartják, a gyászmenetek
látványakor is arra gondolnak, hogy őket ez nem érinti, Montaigne
pedig azt tapasztalta, hogy sokaknak nehezükre esik elhinni haláluk
bekövetkezését, még utolsó órájukban is (Seneca 2002a, 17-19;
Montaigne 2013/II, 315).
Ha egy kultúrára jellemző az , eltüntetés" ekkor ez válik a halálhoz
való viszonyulás természetes módjává. Nyugaton a modernitásban
mindinkább felerősödött az , eltüntetés" folyamata. A 20. század kö¬
zepére Nyugaton kulturális tabuvá válik a halál, amelyről nyilvánosan
nem beszélnek (mert nem tudnak mit mondani róla), illetve az em¬
bert a halálra emlékeztető képi ábrázolások is visszaszorulnak és el¬
tűnnek vagy kiüresednek a halállal kapcsolatos rítusok. Ennek a
kezdetét többen a 18. századra teszik, de vannak, akik szerint ez még
korábban kezdődött. Elias a halál nyilvánosságának, mindennapisá¬
gának , eltüntetését; a haldokló elszigetelését egy civilizációs folyamat
részeként értelmezi: ennek jellemzője, hogy az emberi élet animális,
elementáris vonatkozásait, amelyek veszélyt jelenthetnek az egyén és
a társadalom számára, a társas élet kulisszái mögé rejtik (Elias 2004).
A modern ember számára túl félelmetes szembesülni a halállal,
mert nem tud neki értelmet adni. A vallási világszemlélet szerepének
csökkenésével a kollektív halhatatlansági fantáziáknak egyre kisebb
a jelentősége, az egyéni halhatatlansági fantáziák pedig az egyén
számára sokszor kevéssé megnyugtatók (Elias 2000, 46). A modern
ember általában értelmetlenségnek tartja a szenvedést, ezért retteg a
haldoklástól, a halál-esemény pedig a kiszámíthatatlanság, az ural¬
hatatlanság miatt tölti el félelemmel. A modernitás során előtérbe
kerül a halál tudományos szemlélete, amely a halálban csupán egy
biológiai tényt lát, és atudomány egyik fontos feladata az lesz, hogy
a halál bekövetkezését minél inkább kitolja. A 20. század közepétől
Nyugaton legtöbben kórházi, klinikai körülmények között halnak
meg, egyre inkább medikalizált és technicizált eseménnyé válik a
halál. A kórházakban , elzárják" a társadalomtól a haldoklót, és mivel
az orvosok a halált sokszor a gyógyítás kudarcaként fogják fel, addig
tartják fenn a páciens életműködését, ameddig csak a rendelkezésre
álló technikai eszközökkel lehetséges, de eközben az emberre is úgy
tekintenek, mintha valamilyen gép lenne.