Seite 11 [11]
ELŐSZÓ
Az élet végessége, a halál minden ember, minden kor, minden társa¬
dalom és kultúra számára nagy kihívás. Akadnak, akik szerint minden
kultúra, vallási, tudományos, művészeti, technológiai, orvosi és filo¬
zófiai teljesítményével együtt, voltaképpen a végső kérdésekre keres
valamiféle megnyugtató megoldást. Nem minden esetben egyértelmű
válasz megfogalmazásával, hanem talán a kérdés megkerülésével, a
figyelem elterelésével, a halál tabusításával, az élvezetek előtérbe he¬
lyezésével, hosszabb távú remények ébresztésével, akár ebben a világ¬
ban, akár egy túlvilági vízióba vetett hit révén. A halálra nem szívesen
gondolunk, nem szívesen beszélünk róla. Leginkább pedig nem szí¬
vesen halunk meg. Ugyanakkor ez az élet ténye, a tudat pedig, hogy
az életünk, létünk véges, különös módon határozza meg az emberi
gondolkodást. Ehhez nem szükséges a halál gondolatát folyamatosan
a figyelmünk középpontjában tartani. Az életünk időben zajlik, ez az
idő pedig véges, életünkben, döntéseinkben, terveinkben, gyakorla¬
tainkban állandóan kalkulálunk a rendelkezésre álló idővel, amelynek
terjedelméről teljes bizonyosságot ritkán szerezhetünk.
Az élet vége körül különböző nézetek, hiedelmek alakultak ki, bár
könnyen kimutathatók lényegi egyezések. Hasonlóképpen, a megha¬
láshoz, a gyászhoz, a veszteséget követő időszakhoz kapcsolódó gya¬
korlatok is folyamatosan változnak. Ilyen például a meghalás helye,
intézményes környezete, vagy a temetkezési szokások alakulása. Ma
az emberek többsége kórházi környezetben hal meg, tehát nem az
otthonában éli meg élete utolsó időszakát. Ez egyszerre a jobb orvo¬
si ellátás jele, másrészt magával vonja a halál medikalizálásának je¬
lenségét. A medikalizáció az orvosi antropológiában és szociológiá¬
ban elterjedt kifejezés, ami arra a folyamatra utal, hogy életünk
egyre nagyobb része válik orvosi kérdéssé, kerül orvosi felügyelet alá.