Oldal 84 [84]
82 e Élettörténet és pszichoterápia
ünnepek és hétköznapok között, illetve, ha igen, elmondana-e egy ünnep¬
történetet. Az ünnep, az ünnep gyakorlata a családban részben az értékekről,
a hagyományrendszerről (mit ünneplünk?), részben a társadalmi státuszról
(hogyan ünneplünk?) árulkodhat. Saját bőrömön kellett megtapasztalnom:
nem véletlen, hogy a történeti antropológia olyan szívesen vizsgál ünnepe¬
ket, például a karneválok történéseit és szimbolikáját (SCHINDLER 2000). Az
ünnepi hagyomány és gyakorlat tanulmányozásával (akár az ünnepi étke¬
zések rendjének vizsgálatánál) élesebben mutatkozik meg az adott kultúra,
a társadalom (DIETLER 2011) - valahogy úgy, ahogy a csillogó díszöltözet is
észrevehetőbb, feltűnőbb, mint a szürke munkaruha. Az ünnepre vonatkozó
kérdés az intim szférát érinti, ünnepre vonatkozó történetet talán még ne¬
hezebben mond el az ember, mint például azt, hogy a szülő alkoholista volt.
Ünnepről, konkrét ünnepi történetről faggatózni: ez már tényleg belépés a
másik intim zónájába, kényes kérdés. Interjúalanyaim mégis válaszoltak, el¬
mondtak egy ünnep-történetet, vagy inkább több kisebb részletet ünnepeik
gyakorlatából. Azonban ez korántsem volt kivétel nélküli.
Többen úgy nyilatkoztak, nem volt semmiféle különbség az ünnep és a
hétköznap között, illetve, ha azt mondták, hogy volt, akkor konkrét történe¬
teket nem voltak hajlandóak mondani, sőt mintha visszavonták volna állí¬
tásukat: nem volt semmi különös - nagyjából ez volt mondandójuk lényege.
Azok, akik ebből a , semmi különös"- narratívából mégiscsak hajlandóak
voltak kiemelni egy ünnepet, gyakorta a születésnapot emelték ki, de ott
sem igen volt valódi történet: a szokásos , volt torta, virág..." — mindössze
ilyesfélék hangzottak el. Mintha interjúalanyaim egy részének származási
családjából elvesztek volna az ünnepek. Elsősorban, mint később összegez¬
tem, a holokauszttúlélők családjaiból, akik interjúalanyaim esetében legna¬
gyobbrészt második generációs túlélők voltak. (Hangsúlyoznám azonban: a
túlélő interjúalanyaim esetében sem mindenkinél volt megfigyelhető az , ün¬
nepvesztés".) Az, hogy miképpen tudtam meg, zsidó családokról van-e szó,
változó." Volt olyan interjúalanyom, aki magától beszélt zsidóságáról, mä¬
sok ugyan nem ilyen közvetlenül, de a háborús veszteségek kapcsán utaltak
származásukra - utólag visszagondolva érdekes, hogy soha nem kérdeztem
meg, tényleg jól gondolom, és zsidók-e. Egyértelmű volt (interjúalanyaim egy
részéről korábban is tudtam), bár a szavak szintjén nem föltétlenül hangzott
ez el. Veszteségeiket és az ünneptelenséget többnyire ugyan bizonyos ösz¬
szefüggésbe helyezték, de közelebbi magyarázattal nem szolgáltak. Egyetlen
interjúalanyom, a második világháborút túlélő terapeuta fogalmazta meg,
hogy a túlélés ténye mindent felülírt.
259 Az interjúban ugyanis nem szerepelt erre vonatkozó kérdés.