Page 75 [75]
OCR
3. Hivatásválasztás e 73 tartozó eseményekről vagy szereplőkről, de saját fejlődésükről, otthoni körülményeikről már nem. Identitásukat egyértelműen a pszichoterapeutaság határozta meg. Ez nem azt jelenti, hogy az elzárkózók (vagy, ha úgy tetszik: foglalkozásválasztásuk alkalmával születők) szükségszerűen képzettebb és hatékonyabb terapeuták lennének, mint a mesélni hajlandók, csupán annyit, hogy az ő - nyilvánosságnak szánt - professzionalizáció-narratívájukban nem kap helyet a gyerekkor: elbeszélésük szerint semmi, ami adott idői távolságon kívül esik, nem tartozik ebbe a kérdéskörbe. A pszichoterapeuták persze szakmájuknál fogva pontosan tudják, hogy a gyermekkor és a család sok szempontból meghatározó - ezért tehát elgondolkodtató, hogy mit jelezhetnek ezek a visszautasítások. Az elzárkózást részben defenzivitásként értelmezhetjük, ami nem meglepő az előző fejezet áttekintését követően: a Kádár-korszak pszichoterapeutáinak életéhez - mint mindenkiéhez, aki akkor szocializálódott - hozzátartoztak a megfigyelők és a jelentők, vagyis a gyanakvás légköre, még akkor is, ha esetleg ők maguk nem számítottak ellenséges elemeknek vagy osztályidegen származásúaknak. A hallgatás ugyanakkor nem csupán a diktatúrában egyébként adaptív magatartás jele lehet. A defenzíva szakmai okokkal is magyarázható. Egyrészt: a származási család és a gyermekkor kulcsfontosságú, a pszichoterapeuták feladata pedig ennek feltárása, elemzése - még akkor is, ha nagy különbségek vannak a pszichoanalitikus és a viselkedésterápia hívei között ennek mélységében, de a konceptualizáció szempontjából mindenképpen fontosnak számít ez a szempont. A pszichoterapeuták nem páciensként kerültek a kutatásba - így érthetően nem várható tőlük, hogy anyagot szolgáltassanak magukról, amelyet a másik (a kutató) félreérthet, félremagyarázhat, helytelen magyarázatait pedig megoszthatja a szélesebb nyilvánossággal. A kitárulkozással, a nyilvánossággal történő megosztással kapcsolatban pedig nem csupán a rossz értelmezések okozhatnak gondot. A pszichoterapeuták, különösképpen a pszichoanalitikusok a neutralitás és az absztinencia elvet (Rıccı - BROUCEK 1998) valljak, vagyis szakmai kötelességeikhez tartozik, hogy a lehető legkisebb felületet mutassák magukból, azért, hogy a terápia során mindenképpen a páciens és annak élményei álljanak előtérben, és a páciens megsegítése történjék: , tehát védjük tulajdonképpen a személyest, hogy ne keveredjen bele a páciens dolgába".?? Ennek fényében nem meglepő, hogy nem mindenki tárta fel személyes történetét. És: kétségtelenül nagy felelősség a terapeuták megnyilatkozásait nyilvánosság elé hozni, úgy, hogy se ők és családjuk, se a betegeik ne sérüljenek. 32 "Történeti interjú [/1/23.
