Page 69 [69]
2. A rendszer és a pszichoterápia s 67
2.5. Megfigyelők és megfigyeltek
A levéltári források alapján azt láthatjuk, hogy bizonyos szempontból annak a
terapeutánakis igaza volt, aki szerint az állambiztonság mindenütt jelen volt,
többek között a pszichoterápiában, és tulajdonképpen annak is, aki úgy vélte,
hogy a hatalom különösebben nem szólt bele a lélekgyógyító tevékenységbe.
A megfigyelések tényét az eddigiek alapján sem lehet tagadni. Az ügynökök
ott lehettek a csoportterápiás helyiségben, a telefonvonal végén, a kollégiumi
szobában, a tanszéki és osztályos megbeszéléseken, baráti összejöveteleken
vagy éppen a strandon, és beszámolókat készítettek. Mint láttuk, ez a jelenség
egészen a rendszerváltásig kitartott, tehát szó sincs arról, hogy a késő kádári
időkben nem történhetett ilyesmi. Ugyanakkor azok emlékei is helytállóak,
akik szerint tulajdonképpen szabadon lehetett szakmai munkát végezni, és a
hatalom nem szabta meg, hogy hogyan dolgozzék a pszichoterapeuta, hiszen
többek között az ellenséges erőként nyilvántartott Mérei is laboratóriumhoz
jutott, oktatott, vizsgálatokat folytatott, csoportokat vezethetett. Egy-egy kó¬
sza felvillanás előbukkan még az 1950-es évek hangulatából, például mikor
egy terápiás közösség bűnéül rótták fel, hogy neofreudisták, de ekkor már
ennek sem volt különösebb következménye.
Úgy tűnik, 1956, de még inkább 1963 után, a nagy amnesztiahullámot¬
"követően, egyfajta hangsúlyeltolódás történt a megfigyelési ügyekben. Az
államvédelem továbbra is rajta tartotta a szemét a gyanús elemeken, sőt az,
hogy az illető mit csinált 1956-ban, referenciakérdéssé lépett elő, azaz nem
mondhatjuk, hogy lankadt volna az éberség, és 56 önmagában fellazulást
hozott volna a megfigyeléseket illetően. Sőt a kádári konszolidáció időszaká¬
ban kifejezetten nőtt a szerepe a különféle titkos megfigyelő szervezeteknek.
Immár nem az agresszió, az offenzíva, hanem a defenzió, a lehető legtöbb
irányban történő megfigyelés volt a hatalom megtartásának fő eszköze: a
hangsúly a megtorlásról a megelőzésre került (Révész 2017: 200-201). Raa¬
dásul Magyarországon legnagyobbrészt éppen a nevezetes októberi esemé¬
nyek határozták meg az állambiztonság embereinek célszemélyeit: aki akkor
kompromittálódott, joggal számíthatott rá, hogy ezután egész életében vi¬
gyázó szemek kísérik majd. Azonban láthatjuk, hogy még a börtönviseltek
is viszonylag szabadon tevékenykedhettek - legalábbis ami szakmájukat ille¬
ti -, bár folyamatosan szem előtt voltak, és időnként akadályt gördítettek elé¬
jük (pl. külföldi utazásaikat illetően). Mellettük természetesen gyanakodva
tekintettek a származásuk révén potenciálisan rendszerellenesnek tekintett
személyekre is (már akik Magyarországon maradtak), de többnyire már ők is
képzettségükhöz méltó munkakörben dolgozhattak.
27 Bár ez az amnesztia sem volt teljes körű. Lásd: ZINNER 2001.