Seite 42 [42]
a türelmét gyakorolnia. Csak nem fog úgy felkiáltani, hogy ,Ó Zeus, mosd
el áldásoddal e csapást!" Bitus és Bacchius sem illett jobban össze!"
3. A többi, amit kérsz, még nem látott napvilágot. "! Szeretetemet viszonozd
a tiéddel!
Elj boldogul!?
V.
Giovanni Pico della Mirandola Angelo Polizianónak?
1. Szerelmeim megvallották, hogy sem elmésebben, sem vidámabban nem
fogadták őket soha, mint tenálad a napokban. S hogy barátságosan szúrtad
le őket, egyrészt nagyon hálásak, másrészt sokkal tartoznak neked. Hiszen
ki ne akarna egy ilyen kard által meghalni? Mindazonáltal fájlalják, hogy
elnézőbben tetted ezt, mint az szükséges volt, és azt fontolgatják, hogy talán
a szeretet elvakított téged Szerelmeimmel szemben, s így végül kétlik, hogy
a saját ügyükben eléggé megbízhatnak egyébiránt nagy súlyú ítéletedben.
Am mégis megbíznak benne, és már szabadulnának kötelékeikből, otthon
nem nyughatnak, szabadságot és nyilvánosságot követelnek merészen.
2. De mit mondjak Epiktétosod élcéről? Jó tréfa volt, még Catót is mo¬
solyra fakasztotta volna! Alig lépte át küszöbömet, máris elővette zsebéből
hozományát, " s így szólt: , Íme a nyársak, íme a nyilak," hogyha nem tud¬
nátok görögül; és itt vagyok én, készen, ha valaki elég merész közületek,
hogy visszavágjon!" Ugyan ki tudta volna megállni nevetés nélkül, amikor
egy sztoikus férfi ilyen kedvesen mókázott?" Mindenesetre tartózkodtunk a
fegyverektől, egyrészt mert azzal fenyegetőzött, hogy megtorolja az erősza¬
kot, másrészt mert olyan jó bőrben volt," hogy erőtlen csapásainkat meg se
érezte volna. Így hát az öreget azzal a tisztelettel fogadtuk, amellyel tartoz¬
tunk neki. Ő pedig, amint letelepedett nálunk, rögtön filozofálni kezdett az
erkölcsökről, méghozzá latinul. Nem annyira azért, mintha vendéglátói csak
latinul tudnának, hisz volt olyan a társaságban, aki tudott görögül, hanem
inkább mert latinul a te jóvoltodból világosabban szól. És fáradsága nem is
volt hiábavaló, lévén, hogy addig be nem fejezte, míg belőlünk, peripateti¬
kusokböl sztoikusokat nem faragott, s amig azt a bizonyos apathidt mind a
magunkévá nem tettük," olyannyira, hogy azt kellett látnunk, hogy mi,
korábban elpuhult emberek immár mindent eltűrővé váltunk. Beláttuk, hogy
mások ingerelhetnek bennünket, de csak saját magunk árthatunk magunk¬
nak; hogy soha ne küzdjünk a sors ellen; hogy ha valami nem lehet a miénk,
végül mi is azt kívánjuk, hogy ez így legyen, hisz ez az istenek akarata; s
hogy őket soha ne hibáztassuk vagy vádoljuk; semmit ne fájlaljunk, se ne
40