Oldal 17 [17]
OCR
egyedül te, Poliziano, találod meg a megoldást. Én már kifejtettem, mit gondolok éleslátó elmédről egy meglehetősen hosszú levélben, ámbár mi lehetne túl hosszú e tárgyban? Ezután régóta kölcsönadott Lucretius-kódexét kéri vissza, és egy újabb epigráfiai leletről számol be neki. Poliziano válaszából kiderül, hogy négy évig volt nála a kötet, és rendkívül hálás a dicséretért. Az új feliratok leírását pedig epedve várja. Az első könyv utolsó levélfüzérét a ferrarai humanista iskola fejével, Battista Guarinóval folytatott levelezéséből állította össze Poliziano. A levélfüzér bevezetője (I, 19) Giovanni Pico della Mirandolához szól, akinek éppen akkor (1489 végén) jelent meg a Zeremézés első tizennyolc mondatát hétszeresen magyarázó Heptfaplus című műve. Ehhez gratulál Guarino azon évődve, hogy immár nem nevezheti nagyobb joggal Pico őt tanárának, mint Guarino Picót, annak tudományos eredményei révén. A levél második felében Poliziano szintén frissen kiadott Miscellaneáját dicséri: , Az ő sokrétű tudományos tevékenységének kiterjedt és mélyreható értekezéseit annyira nagyra értékelem, hogy csak csodálni tudom, annyira csodálom, hogy nem szűnök azt mások figyelmébe ajánlani." A levélhez azonban egy listát is mellékelt Poliziano ,pontatlansägairél”, így az ezekre a kifogásokra adott válaszokat tartalmazza Poliziano válasza Guarinóhoz (I, 20). Bár Poliziano igyekszik tárgyilagos maradni, azért némi feszültség kiérezhető soraiból. Ezt enyhíteni igyekszik Guarino következő levelében (I, 21), amikor azt a reményét fejezi ki, hogy közös barátjuk, Pico és az újonnan kezdett eszmecseréik révén szorosabbra fűzhetik kettőjük tudós barátságát. Erre Poliziano is felenged, és ajándékkötetekkel lepi meg a nála huszonegy esztendővel idősebb, nagynevű ferrarai humanistát (I, 22). A válaszban Guarino ugyanilyen lelkesedést mutat, de egy kritikai megjegyzést is megenged magának; arra kéri Polizianót, hogy írásaiban ne nagyon bírálja kortársait, mert ez káros lehet megítélésére (I, 23). A második könyvből bevezetőnkben egyetlen levélfüzért szeretnénk kiragadni: a Niccoló Leonicenóval folytatott vitát az idősebb Plinius Nazuralis historidjäban elöfordulö egyik botanikai tärgyü eliräsäröl (II, 3-7). Niccolö Leoniceno kora egyik legjelentősebb orvosa és természettudósa, Galénos fordítója, a ferrarai egyetem oktatója, az angol reneszánsz egyik kulcsalakjának, Ihomas Linacre-nak a , posztdoktori" tanára, akit egyébként megelőzőleg Poliziano is tanított Firenzében. A két tudós már jó egy évtizede ismerte egymást, sőt közös jóbarátjuk, Pico miatt mondhatjuk, hogy baráti kapcsolatban álltak akkor, amikor Leoniceno itt közölt első levelét (II, 3) 15
