Page 44 [44]
OCR
42 s A nagy háborútól a nagy válságig erősen nőtt 1925 utän, a magänfogyasztäs 16%-kal, az ällami pedig 34%-kal haladta meg az 1914 előtti szintet. Alacsony maradt a termelékenység, a reálbérek viszont gyorsan emelkedtek 1925 után: az egy munkásra jutó kibocsátás arányában sokkal magasabbak voltak 1929-ben, mint 1913-ban vagy akár 1960-ban. A bérek megállapítása a weimari köztársaságban átpolitizálódott, a bértarifákat sok iparágra egyoldalúan, politikai úton kényszerítették rá. A magas reálbérek alacsony szintre szorították a profitot és a beruházásokat, ennek következtében már a válság előtt is rendkívül magas volt a munkanélküliség. A gyenge állam csak nagyvonalú bér- és szociális politikával tudta ideig-óráig legitimálni önmagát, így kiszolgáltatottá vált a politikai és gazdasági erőcsoportoknak." Knut Borchardt két tézise szerint: 1. nem volt reális alternatívája Brüning deflációs politikájának, és 2. a túl magas, rugalmatlan reálbérek súlyos gazdasági következményekkel jártak 1925 után, tehát voltaképpen már a nagy válság kitörése előtt is válságban volt a német gazdaság. Állításai heves vitát váltottak ki és nem csak a német történészek körében. A Geschichte und Gesellschaft társadalomtörténeti folyóirat 1985-ben különszámot jelentetett meg, ahol Borchardt kritikusai és támogatói is megszólaltak, többek között Charles S. Maier és Bernd Weisbrod." Harold James könyve, amely a német válság történetét dolgozta fel, lényegében Borchardt téziseivel megegyező módon ábrázolta a weimari köztársaság gazdaságát." A legengesztelhetetlenebb vitapartnernek Carl-Ludwig Holtfrerich bizonyult, aki több publikációjában is vitatta a téziseket, " de Hans-Joachim Voth és Gottfried Plumpe is vitäba szällt velük. Holtfrerich szerint Brüning nem volt kényszerhelyzetben, számtalan alternatívája volt a restrikciónak, és a kancellárnak több közvetlen munkatársa is tanácsolta a deflációs politika elhagyását. Holtfrerich azzal vádolta Borchardtot, hogy felmenti Brüninget a történelmi felelősség alól, amikor azt próbálja igazolni, hogy deflációs politikájával nem segítette hatalomra Hitlert." Plumpe szerint viszont a kancellár azt akarta bebizonyítani a győztes nagyhatalmaknak, hogy a jóvátétel teszi tönkre Németországot, és azért nem tett semmit a válság enyhítése érdekében, hogy ennek révén eltöröltethesse a jóvátételt. Plumpe és Holtfrerich azt is kétségbe vonta, hogy az inflációtól való aggodalom miatt nem alkalmazott Brüning konjunktúraélénkítő gazdaságpolitikát, mivel szerintük nem volt valódi inflációs ve4° Borchardt 1982: 174-182. * Maier 1985; Weisbrod 1985. A vita dsszefoglalasat lasd: Borchardt 1990; Holtfrerich 1990; Jurgen von Kruedenernek, a kötet szerkesztöjenek a bevezetöjet: Kruedener 1990; Balderston 1993; Ritschl 2001b; Balderston 2002: 68-71. # James 1986: 110-161. 43 Holtfrerich 1982; Holtfrerich 1984; Holtfrerich 1996. 44 Holtfrerich 1982: 612-613.
