Oldal 78 [78]
76 " A MÁRTÍRIUM HOMÁLYÁBÓL
látszottak. Különösen nagy csapást jelentett mindez azon etnikumok - így a
sibék — számára, amelyek önidentifikációjának lényegi, ha nem az egyetlen
eleme az ősökről és rajtuk keresztül a múltról őrzött, nemzedékről nemze¬
dékre továbbadott tudásban rejlett. A kulturális forradalom idején ugyanis
pusztulásra ítéltek minden, a rokonságelvű társadalmakhoz utolsó szálként
fűződő tárgyi emléket, emlékezethordozót: a templomokat vagy a családfákat
-— egyszóval mindent, ami az identitásformáló emlékezet támasza lehetett.
A folyamat tehát, amelynek szélső pólusairól az egyszerű, hétköznapi
ember, illetve az emlékezet uralásán keresztül az identitását meghatározni
igyekvő ideológiai-politikai hatalom nézett farkasszemet egymással, nem
szólt másról, mint az emlékezetben tartott múlt feletti uralom kiterjesztéséről
— és ez a folyamat a kulturális forradalom bukását követően sem ért véget. Ez
az, ami miatt a sibék egymástól elszakított két nagy csoportját nem tudom
másnak tekinteni, mint , emlékezetközösségeknek" [Nora 1984].? A kérdés
csak az, hogy esetemben megragadhatók-e, kiemelhetők-e a sibék ,,emléke¬
zetközösségei" által őrzött tudásnak olyan lényegi elemei, amelyek a sibe
etnikus nacionalizmus kibontakoztatásában, majd a kulturális forradalom
utáni kiteljesítésében döntő befolyással voltak a társadalmi hovatartozás¬
tudatának alakítására. És ha igen, akkor azok miért és hogyan játszottak
szerepet ebben a folyamatban?
1.1. Az ősök hagyatéka
Az emlékezés és a felejtés, az emlékezet és az identitás összefonódó fogalma¬
ival kapcsolatos fenti kérdések a sibe kultúra egy olyan szeletének a fókuszba
állítását teszik szükségessé, amely az emlékezés kultúrájának , eredete" és
, magva": a halottakra való emlékezést (vö. Assmann 2011: 45], amelynek
identitásformáló ereje döntő szerepet játszott a sibe etnikus nacionalista
törekvések alakulásában is.
Az 1950-es évekre ugyanis, amikor a Párt égisze alatt, az etnikus klasz¬
szifikációs program keretében megkezdődött a nemzeti kisebbségek meg¬
konstruálása, a sibék 1764-ben egymástól elszakított két nagy csoportja
már rég nem volt egységes. Mintegy kétszáz esztendő elegendő volt ahhoz,
hogy e két nagy csoport nyelv és kultúra tekintetében áthidalhatatlannak
tűnő távolságra sodródjon egymástól. A Kínai Népköztársaság 1953—54-ben
2 Azóta, hogy Erik H. Erikson bevezette az identitás fogalmát (1959) mint a személyes
azonosságról és a folyamatosság szubjektív érzéséről alkotott elképzelést, számos tanul¬
mány született az emlékezés, emlékezet és identitás összefonódásának kérdéskörében
(lásd pl. Hobsbawm 1972; Nora 1984; Bellah 1985; Assmann 2011; Ricoeur 2000]. Ezek
értelmezésében a közösségekre az , emlékezet közösségeiként" tekintek, amely közös¬
ségeken belül a társadalmi hovatartozás tudata a közös tudásban és emlékekben való
osztozäson alapszik (Assmann 2011: 121).