OCR
114 A ciprusi konfliktus geostratégiai összetevői az építőipar, sem pedig a szolgálatói vagy magánszektor nem tudta megoldani. A munkanélküliség növekedésével járó veszélyeket az északi vezetés így a közfoglalkoztatás extenzív kiterjesztésével, illetve földosztással kívánta elkerülni, utóbbi elsősorban az anatóliai betelepülőknek biztosított lakhatást és megélhetést. A közszféra kiterjesztésének részeként 1974 és 1983 között állami vállalatok sora jött létre, amelyek az ipar, a mezőgazdaság és a szolgáltatói területen is biztosították az állam elsőségét, illetve ezáltal aközfoglalkoztatottak számának drasztikus emelkedését. Bár 1986-ban számos vállalatot privatizáltak, a reform után továbbra is az állam maradt a legnagyobb foglalkoztató, a munkaerőpiac körülbelül egyharmadát felszívva (Ekici & Guven-Lisaniler 2015). A központi beavatkozás hatására a magánszektor az 1970-es évek után is csak gyenge növekedési ütemet produkált. A terület 90%-at mikro- és családi vállalkozások tették ki, az 50 főnél többet alkalmazó vállalkozások az 1990-es évek közepén is csak a magánszektor munkavállalóinak 2290-át foglalkoztatták (Uo.). A terület ráadásul az alacsony bevételi lehetőségek és a szerény eltartóképesség miatt a munkavállalókkal kapcsolatos kiadások minimalizálására törekedett, amely nemcsak alacsony béreket, de sok esetben a társadalombiztosítási járulékok figyelmen kívül hagyását is eredményezte. A magánszektor gyenge teljesítőképességének két számottevő következménye lett. Az első, hogy a munkavállalók vagy a közszférát, vagy a külföldi munkavállalást preferálták. A közszféra népszerűségét a kiszámítható megélhetés, a magasabb fizetések és bónuszok, illetve az előmeneteli lehetőségek biztosították. A külföldi munkavállalás tekintetében a 2000-es évek határnyitásával megnőtt a déli országrészben munkát vállalók száma, amely ugyan magasabb fizetést biztosított, azonban északon bejelentett munkakört és így társadalombiztosítási hozzájárulást nem. A második fontos következmény, hogy a magánszektor alacsonyabb juttatásait elsősorban az anatóliai törökök vállalták, akik jóval kevesebb munkabérrel, hosszabb munkaidővel és rosszabb munkakörülményekkel is vállalták a magánszektor által biztosított lehetőségeket. A fenti kettősség a 2000-es évek elejéig fennmaradt, ekkor az építőipar és a turizmus relatív élénkülése előnyösebb lehetőségeket biztosított a magánszektorban is. 2003-ban a közszféra már csak a munkavállalók 19,690-át foglalkoztatta, míg az építőipar 17,590-át, az üzleti szolgáltatások 15,6%-ät, a mezőgazdaság 15,190-át, a turizmus és kereskedelem pedig együttesen 11,4%-at (Oktay 2005). A változások a 2003-as Annan-terv, a külföldi támogatások, illetve a határnyitások pozitív eredményeit jelzik. A korszakban jelentősen nőttek a török ciprióták bevételei: az egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék az 1995-ben mért 4176 USD-ről 2005-re 10 567 USD-re nőtt, 2008-ban pedig 16 158 USD