Page 28 [28]
OCR
26 A ciprusi konfliktus geostratégiai összetevői kapcsolatban a Szovjetunió ugyanakkor ambivalensebb hozzáállást tanúsított. Kezdetben mind jogi, mind stratégiai szempontból legitimnek és kedvezőnek találta a török beavatkozást, Törökország augusztusban bekövetkező második támadási hulláma után viszont elutasította a , NATO hatalmak imperialista magatartását , elítélte mind a puccsot, mind a katonai intervenciót, egyúttal kiállt a szigetország szuverenitása és el nem kötelezett státuszának fenntartása mellett (Sakkas & Zhukova 2013, 133). Ez az elutasító magatartás az okkupáció rögzülése után is megmaradt, Moszkva ugyanis sérelmezte, hogy a török beavatkozás a gyakorlatban a NATO terjeszkedését valósította meg. A Szovjetunió ennek megfelelően elutasította az 1983-ban kikiáltott , ÉCTK? elismerését, és a fennálló rendezetlenség által biztosított lehetőségek kihasználása mellett alapvetően a görög ciprióta retorikát támogatta. Más konfliktusokhoz hasonlóan a hidegháború vége Ciprus esetében is új helyzetet teremtett. Az USA az egypólusú világrend átmeneti lehetőségeit kihasználva aktív szerepet játszott az 1997-1998 között lezajlö ciprusi rakétaválság rendezésében, mely során Richard Holbrooke amerikai főtárgyaló közvetített a Ciprusi Köztársaság és Törökország között kibontakozó krízisben, amely a görög ciprióták által Oroszországból rendelt S-300 légvédelmi rakétarendszer kapcsán alakult ki, és végül a fegyverrendszer Görögországba történő telepítésével oldódott meg (Yilmaz 2005). Holbrooke közvetítéseinek egyik legfontosabb tanulságaként a Clinton-adminisztráció változtatott a korábban jellemző amerikai állásponton és beleegyezett az EU ciprusi szerepvállalásának fokozásába. Ezt az álláspontot a 2001 januárjában hivatalba lépő Bush-kormányzat is osztotta, az USA emiatt támogatta Törökország és Ciprus európai uniós közeledését, az Annan-terv kialakításában pedig katalizátori szerepet játszott (Asmussen 2004). Az amerikai görög lobbi nyomása ellenére - és az EU döntéseivel ellentétben - Washington a konfliktus jogi rendezéséhez és az Annan-terv elfogadásához kötötte volna a szigetország uniós csatlakozásának jóváhagyását, a rendezés kieszközlése érdekében viszont nyomása alá helyezte a törököket és a török cipriótákat, illetve a feleknek pénzügyi kompenzációt ígért (Coufoudakis 2004). A görög ciprióták elutasító magatartása ezért az EU mellett Washingtont is felháborította, a népszavazás eredményeinek ismertetését követő sajtótájékoztatón az amerikai külügyminisztérium sajtószóvivője pedig nyilvánvalóvá tette, hogy Nicosia ennél jobb kompromisszumot nem fog tudni kieszközölni (HRI 2004). Míg az USA egyik kezdeményezője, addig Oroszország az egyik legfajsúlyosabb ellenlábasa volt az Annan-tervnek. Ellenezte egyrészt Törökország és Ciprus uniós közeledését, a két ország esetleges csatlakozásától ugyanis a nyu
