játszott benne a területileg is egységesülő Izrael stabilitásának kialakulásával együtt
járó konfliktusok sorozata a környező népekkel. Ezekben a szembekerülésekben
kánaáni szokás szerint, a temporális monolátria elve alapján Izrael jellemzően
JHVH-t hívta segítségül" egészen a dávidi időkig, amikorra állandósulni kezdett
az uralkodói udvart erősítő JHVH-kultusz.
A vallási identitás hangsúlyozása a királyság előtti korról szóló leírásokban tovább
növeli Izrael elkülönülését a Kánaán területén élő többi néptől. A deuteronomista
teológiai szándéka a kiválasztottságtudat erősítése, amelyet a vallási identitás táplál.
, Hiszen te Istenednek, az Úrnak szent népe vagy. Téged választott ki Istened, az
Úr valamennyi nép közül, amely a földön él, hogy az ő tulajdon népe légy? (5Móz
7,6) Az ehhez hasonló jellemző kijelentések, mint amelyet a Deuteronomiumban
többször is olvashatunk" a honfoglalásról szóló leírás előtt, a saját etnikai csoport
vagy nemzet magasabbrendűségét hirdető etnocentrizmushoz, " nacionalizmushoz,
végső soron nemzettudathoz vezetnek.
Bár az idegen népekkel való kapcsolatok minőségének vizsgálatában konkrét
narratívák elemzéseiből indulunk ki, de ezek csak építőkövei a belőlük felépülő
nagy egésznek, amelyet a deuteronomista idegen népekhez való viszonyleírásának
nevezhetünk, amelyben megmutatkozik a hagyományozás teológiai szándéka. Nem
eseménytörténetek sorát vizsgáljuk történetkritikai eszköztárral, hanem a csoportok
és csoportosulások történetét társadalomtudományos módszerekkel, a történetek
továbbadása ugyanis az ókori Közel-Kelet szokásainak megfelelően a társadalom¬
ban történt évszázadokon keresztül, szájhagyomány útján."
A tárgyalt kor történeti bizonytalanságai miatt alkalmas a társadalomtudományos
megközelítés a téma kifejtésére, mert ahogyan Rainer Kessler fogalmaz: , A társada¬
lomtörténet-írás megengedhet magának egy bizonyos mértékű kontrollált bizony¬
talanságot az események és a források datálásában!"