Seite 105 [105]
OCR
Róm 12,18), ami a keresztények közötti kapcsolatok szeretetben megvalósuló dinamizmusát kell hogy jellemezze. Az Újszövetségben ezt a státuszban bekövetkezett vältozäst gyakran a &tal\dooouar (’kibékül valakivel”) és karak\doow (kiengesztel, "kibékít; passz. "kibékül; megbékél), karaMMáyn (megbékélés, "megbékéltetés") szavak fejezik ki. Filemon és Onézimosz megbékél(tet)ésében ez megy végbe. Pálnak a kérés teljesítését kieszközlő bravúros érvelésének sorai között olvasva példát kapunk a szintén a jézusi etikában megfogalmazott keresztény intés módjára is. Az apostol így buzdít az első század közepén: , Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel" (Gal 6,1) Elgondolkodtató, hogy éppen a Filemonnak szóló erőteljesen személyes hangnem miatt ez a jámbornak tűnő páli tanács mennyire van összhangban, illetve feszültségben a néhány évtizeddel később lejegyzett Máté evangéliumával, amelyben a zsidókeresztény gyülekezetnek író, ószövetségi vonatkozásokat előtérbe helyező evangélista , gondoskodik róla; hogy Jézus pontos eligazítást adjon az intés többlépcsős folyamatáról: ,Ha pedig vétkezik ellened a testvéred, menj el hozzá, fedd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted a testvéredet. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek! Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt!" (Mt 18,15—17; vö. 3Móz 19,17) Amint azt korábban már megjegyeztük, a levélben az az egyik , csavar; hogy bár jogilag Onézimosz az, aki felelősségre vonható, mégis Filemon kerül a rivaldafénybe, minden szem őrá szegeződik. Nemcsak a római jog kívánta meg a nyilvánosság bevonását az ügy lebonyolításába - ti. a szökött rabszolga visszajuttatása nyilvános aktus kellett legyen —, hanem a zsidó jog is ezt írta elő. Tehát az úr , barátja; Pál közvetítői szerepben való feltűnése nem csak úgy értelmezhető, mintha egy egylépcsős meggyőzési folyamat megmutatkozása lenne. Az evangéliumban Jézus útmutatása az intésről (Mt 18.15—20.21) feltehetően még a Máté által használt O-forrásnál is korábbi redakciós hagyomány, amely párhuza
