Seite 100 [100]
OCR
Az ókori társadalmaknak több évezreden át általános vonása volt a rabszolgaság. A becslések szerint a Római Birodalom nagyvárosaiban a lakosságnak legalább egyharmadát rabszolgák tették ki." A rabszolgaságba vagy beleszületett az ember, vagy hadifogságba esve, esetleg emberrablás révén, adósság törlesztéseképpen ,Önmaga eladásával" vagy bírósági ítélet miatt válhatott valaki rabszolgává. A rabszolgák foglalkoztatása jellemzően széles skálán történt: a kemény fizikai munkát végzőktől kezdve a személyi szolgálatokon és a gyermekek felügyeletén át egészen a kitaníttatott sáfárokig, üzletkötőkig, intézőkig, akik uruk — a tulajdonos — egész vagyonáért felelősek voltak, és személyükben őket képviselve jártak el. Rabszolgának lenni bizonyos értelemben megélhetési biztonságot jelentett, sőt a tehetségesebbek és szerencsésebbek karriert is befuthattak, jelentős bevételre tehettek szert, amely által idővel megválthatták a szabadságukat. A rabszolgák , jóléte" alapvetően a tulajdonosuk társadalmi pozíciójától és bánásmódjától függött." A rabszolga elszökése bűncselekménynek számított. A szökött rabszolgára (fugitivus) súlyos — gyakran kegyetlen és akár könyörtelen — büntetés várt, amikor elfogták. A jog a tulajdonost védte, hiszen a tulajdona eltűnésével kár érte őt. A visszaszolgáltatás nyilvános jogi aktus volt, amit Pál is jól tudott. Ezért nem tehette meg, hogy magánügynek tekintve a dolgot, Onézimoszt titokban küldje vissza. Az általa megírt közbenjáró levél azonban rávilágít a római jognak egy másik lehetőségére is. Mivel a rabszolgák alapvetően nem rendelkeztek jogokkal, konfliktus esetén nem járhattak el önmaguk képviseletében. A római jog szerint az urának büntetése elől elmenekülő rabszolga (erro, azaz "kószáló ), ha annak , barátjához" fordul közbenjárásért (patrónus-kliens kapcsolat!), akkor nem tekintendő szökevénynek. Innen 5 A korabeli rabszolgaságról a térségben lásd bővebben: GNILKA 1982, 54-61. 0.; BARCLAY 1991; BARTCHY 1992; FINLEY 1960. 6 Kocsis (2016, 137. 0.) nyomän erdemes megjegyezni, hogy a rabszolgaság intézményéről való gondolkodás több árnyalattal bírt az ókorban. Egyfelől általában természetesnek tartották, ugyanakkor kritikus és relativizáló hangok is teret kaptak. Arisztotelész a Politikában így érvel: mivel a vagyon hozzátartozik a családhoz, a vagyonszerzés pedig a családfenntartáshoz, amit munkával biztosít az ember — tehát a tulajdon létszükséglet —, ezért a rabszolgák nem mások, mint az eredményes munkához szükséges , élő szerszámok? Ahogyan a rész az egész tulajdona, úgy a szolga is az úrnak a tulajdona, és mint , mástól függő ember; a szolga az úr kezében cselekvésre szolgáló , szerzett tárgy? A feszültséget, hogy a szolgaság természettől fogva legitim vagy természetellenes, Arisztotelész feloldja azzal, hogy mind a szolga mivoltot, mind pedig az úr mivoltot foglalkozásnak tekinti, gazdasági és közjóléti tényezőnek, amelyet a haszonelvűség vezérel, és amely kijelöli az ember helyét a társadalom viszonyrendszerében. , A vezetés és az engedelmeskedés ugyanis nemcsak szükségszerű, hanem hasznos is! (Politika, I/7.) Ezzel szemben Alexandriai PHILÓN úgy véli, hogy természete alapján senki sem rabszolga (De specialibus legibus, II. 69). A sztoikus filozófia a rabszolgaságot nem külső körülmények adta állapotnak tekintette, hanem a szenvedélyektől való függésben határozta meg. Az ember, aki a szenvedélyek rabja, szolga. Egyedül a lelkileg független személy tudhatja magát szabadnak (lásd Dissertationes IV. 4,33; EPIKTÉTOSZ 2016, 249. 0.).
