Page 20 [20]
OCR
Széles körben meghatározó az a vélemény — nemcsak a vallásra kritikusan tekintők, hanem az azzal szimpatizálók között is —, hogy a teológia és a vallás világa a tradíció része, amelyben az új valahogy mindig idegenként hat. A kritikusok ezzel igazolva is látják saját álláspontjukat, amikor valami múltból itt maradt, a társadalom által már meghaladott jelenségként tekintenek a vallásra és különösen annak történelmileg megszilárdult, intézményesített formájára, az egyházra. Innen semmi új, semmi innováció nem várható, az egyetlen zavaró tényező makacs, kitartó, bár hangsúlyozottan csökkenő jelenléte. A másik, a szimpatizáló megközelítés is leggyakrabban a tradícióban látja a vallás és különösen nagyra értékelt intézményes formáinak helyét. Fő feladata az identitás folyamatosságának biztosítása, erősítése a tradíció ápolásával, különösen a változó és az új folyamatos kihívásai miatt elbizonytalanodó világunkban. Az identitásmegtartó és azt erősítő vallási funkció és a hozzá kapcsolódó tradícióhoz kötés annyira régi, hogy maga a vallás fogalma a legtöbb nyelvben nevében hordozza. A religio latin fogalmának számos klasszikus etimológiai megfejtése ismert. Vincent BLOK (2011) Heideggerre vonatkoztatva ismerteti ezeket. Cicero a relegere kifejezéséb6l indul ki, ami az újraolvasni; újragondolni; alaposan végiggondolni’ jelentésével folyamatos visszatérést, ismétlést hordoz. Augustinus a re-eligere kifejezéssel az újra Istenhez kötődés helyreállító jellegére utal, Lactantius pedig a religare újrakötni" szóval szintén az Istentől elszakadt ember Istenhez kapcsolódását fogalmazza meg. Mindegyik esetben visszafelé tekintünk egy a hagyományban konzervált, idilli állapot felé. Kivételt a relinguere jelenthet, ami a maga mögött hagyni értelemmel Aulus Gellius nyomán arra utal, hogy a profán régit a szakrális új minősége váltja fel.! A mi szempontunkat jól jellemzi, hogy csak az utolsó, legkevésbé ismert lehetőség ad helyet az újnak, míg az első három visszatekint. Az alapvető probléma ezzel az ön- és külső besorolással, hogy a vallás és benne a teológia számára csak két viszonyulás marad a jelenhez: az ellenállás és az alkalmazkodás.? Árnyalja mindezt a teológia klasszikus felosztása, amely szerint vannak a múltra fókuszáló diszciplínák (biblikus tárgyak, egyháztörténet) és olyanok, amelyek a jelenre figyelnek (rendszeres és gyakorlati teológia). Miközben az első páros a teológiai mértékadó, a mi korunk a jelenre, az újításra koncentrál. Így a múlthoz kötött és azt konzerváló tradíció a jelenben nehezen talál figyelmet, csak akkor számithat erre, ha , újat" tud mondani a régiről. Ezt naponként meg lehet tapasztalni az úgynevezett történelmi egyházakban, de a teológiai kutatásban is. Ezek alapján úgy tűnhet, hogy a gyakorlati és a rendszeres teológia komolyabb eséllyel indul a 1 BLOK 2011, 298. kk. ? BUNTEUSS 1997, 217. 0.
