Oldal 20 [20]
Széles körben meghatározó az a vélemény — nemcsak a vallásra kritikusan tekintők,
hanem az azzal szimpatizálók között is —, hogy a teológia és a vallás világa a tradíció
része, amelyben az új valahogy mindig idegenként hat. A kritikusok ezzel igazolva
is látják saját álláspontjukat, amikor valami múltból itt maradt, a társadalom által
már meghaladott jelenségként tekintenek a vallásra és különösen annak történelmi¬
leg megszilárdult, intézményesített formájára, az egyházra. Innen semmi új, semmi
innováció nem várható, az egyetlen zavaró tényező makacs, kitartó, bár hangsúlyo¬
zottan csökkenő jelenléte. A másik, a szimpatizáló megközelítés is leggyakrabban
a tradícióban látja a vallás és különösen nagyra értékelt intézményes formáinak
helyét. Fő feladata az identitás folyamatosságának biztosítása, erősítése a tradíció
ápolásával, különösen a változó és az új folyamatos kihívásai miatt elbizonytalanodó
világunkban. Az identitásmegtartó és azt erősítő vallási funkció és a hozzá kapcso¬
lódó tradícióhoz kötés annyira régi, hogy maga a vallás fogalma a legtöbb nyelvben
nevében hordozza. A religio latin fogalmának számos klasszikus etimológiai meg¬
fejtése ismert. Vincent BLOK (2011) Heideggerre vonatkoztatva ismerteti ezeket.
Cicero a relegere kifejezéséb6l indul ki, ami az újraolvasni; újragondolni; alaposan
végiggondolni’ jelentésével folyamatos visszatérést, ismétlést hordoz. Augustinus a
re-eligere kifejezéssel az újra Istenhez kötődés helyreállító jellegére utal, Lactantius
pedig a religare újrakötni" szóval szintén az Istentől elszakadt ember Istenhez kap¬
csolódását fogalmazza meg. Mindegyik esetben visszafelé tekintünk egy a hagyo¬
mányban konzervált, idilli állapot felé. Kivételt a relinguere jelenthet, ami a maga
mögött hagyni értelemmel Aulus Gellius nyomán arra utal, hogy a profán régit a
szakrális új minősége váltja fel.! A mi szempontunkat jól jellemzi, hogy csak az utol¬
só, legkevésbé ismert lehetőség ad helyet az újnak, míg az első három visszatekint.
Az alapvető probléma ezzel az ön- és külső besorolással, hogy a vallás és benne
a teológia számára csak két viszonyulás marad a jelenhez: az ellenállás és az alkal¬
mazkodás.?
Árnyalja mindezt a teológia klasszikus felosztása, amely szerint vannak a múlt¬
ra fókuszáló diszciplínák (biblikus tárgyak, egyháztörténet) és olyanok, amelyek
a jelenre figyelnek (rendszeres és gyakorlati teológia). Miközben az első páros a
teológiai mértékadó, a mi korunk a jelenre, az újításra koncentrál. Így a múlthoz
kötött és azt konzerváló tradíció a jelenben nehezen talál figyelmet, csak akkor szá¬
mithat erre, ha , újat" tud mondani a régiről. Ezt naponként meg lehet tapasztalni
az úgynevezett történelmi egyházakban, de a teológiai kutatásban is. Ezek alapján
úgy tűnhet, hogy a gyakorlati és a rendszeres teológia komolyabb eséllyel indul a
1 BLOK 2011, 298. kk.
? BUNTEUSS 1997, 217. 0.