Seite 107 [107]
OCR
IV. ONLINE VILÁGOK + 105 nem is teljesen egyezik meg az offline és az online szelf, törekedtek rá, hogy relatíve hasonlítsanak egymásra. A közösségi média tanulmányozása szempontjából termékeny módon fejlesztette tovább a goffmani modellt Hogan (2010), aki a színház helyett a kiállítás metaforáját tolta az előtérbe. A közösségi médiában is lehetségesek valósidejű alakítások (például a , live-ozás" funkciójával a Facebookon vagy az Instagramon, amikor valaki az ismerőseinek vagy követőinek élő videókapcsolatban közvetíti, hogy éppen mit csinál, mit történik vele), azonban e platformok kapcsán nem annyira ezek, hanem a valamilyen módon rögzített alakítások (fotók, feltöltött videók, bejegyzések, kommentek), vagyis az alakítások artefaktumai állnak az előtérben. Hogan szerint alapvető különbség, hogy míg a valamely meghatározott közönségnek szóló szemtől szembeni interakciók alakításai efemer jellegűek, azaz ritkán hoznak létre artefaktumokat, addig a közösségi média lényegét épp azok a rögzített alakítások (recorded performances) adják, amelyek később is hozzáférhetők mások számára. A rögzített alakítások is az egyén énbemutatásáról tanúskodnak, azonban rögzítettségük okán nem kötődnek az eredeti közönségükhöz, hanem az online közegben kiemelhetők az eredeti kontextusukból és beilleszthetők teljesen más összefüggésekbe, ahol az új közönség(ek) számára eltérő jelentést vehetnek fel (Hogan 2010, 380). Míg tehát a mindennapok efemer alakításai rendszerint csupán egy publikumnak szólnak, addig a közösségi médiában megjelenő rögzített alakítások és artetaktumok esetében gyakran nehezen kontrollálható módon összekeverednek a közönségek. A közösségi médiát abban az értelemben lehet a kiállítás metaforájával leírni, hogy e platformok olyan felületeket kínálnak, ahol a felhasználók rögzített alakításokat (például fotókat) tölthetnek fel vagy újakat hozhatnak létre (hozzászólások), amelyek aztán — egyéb beállítás híján — bárhol és bármikor megtekinthetőkké válnak a közönség számára is. A közönséget ennek során azok a felhasználók alkotják, akik a megfelelő jogosultságokkal rendelkeznek (például ismerősei, követői a feltöltőnek). A rendszer tehát szemléletes információkat jelenít mega közönség számára — csakúgy, mint a kiállítás a látogatói számára. Ahogyan a valós kiállítások esetében a művész sem ellenőrzi folyamatosan, hogy mely látogató mely festményt milyen arckifejezéssel nézi, úgy a közösségi médián énmegjelenítő tartalmakat létrehozó személyek sem monitorozzák folyamatosan a többi felhasználó reakcióit (erre nem is lennének képesek) (Hogan 2010, 381). A kiállítási modell fontos további eleme a kurátor , alakja". A valós életbeli kiállításoknál a kurátor személye választja ki, hogy mely alkotásokat állítják ki, s hasonló funkciót töltenek be az algoritmusok a közösségi média esetében. Couldry és Hepp (2017) is hangsúlyozták az algoritmusok társadalomszervező erejét, ami e területen is megnyilvánul. A közösségi média , kurátori" algoritmusai gondoskodnak arról, hogy lássunk mások által létrehozott, feltöltött, megosztott tartalmakat. A kurálás akkor jó/megfelelő,
