Seite 107 [107]
IV. ONLINE VILÁGOK + 105
nem is teljesen egyezik meg az offline és az online szelf, törekedtek rá, hogy rela¬
tíve hasonlítsanak egymásra.
A közösségi média tanulmányozása szempontjából termékeny módon fejlesz¬
tette tovább a goffmani modellt Hogan (2010), aki a színház helyett a kiállítás
metaforáját tolta az előtérbe. A közösségi médiában is lehetségesek valósidejű
alakítások (például a , live-ozás" funkciójával a Facebookon vagy az Instagramon,
amikor valaki az ismerőseinek vagy követőinek élő videókapcsolatban közvetíti,
hogy éppen mit csinál, mit történik vele), azonban e platformok kapcsán nem
annyira ezek, hanem a valamilyen módon rögzített alakítások (fotók, feltöltött
videók, bejegyzések, kommentek), vagyis az alakítások artefaktumai állnak
az előtérben. Hogan szerint alapvető különbség, hogy míg a valamely meghatá¬
rozott közönségnek szóló szemtől szembeni interakciók alakításai efemer jelle¬
gűek, azaz ritkán hoznak létre artefaktumokat, addig a közösségi média lényegét
épp azok a rögzített alakítások (recorded performances) adják, amelyek később is
hozzáférhetők mások számára. A rögzített alakítások is az egyén énbemutatásáról
tanúskodnak, azonban rögzítettségük okán nem kötődnek az eredeti közönsé¬
gükhöz, hanem az online közegben kiemelhetők az eredeti kontextusukból és
beilleszthetők teljesen más összefüggésekbe, ahol az új közönség(ek) számára
eltérő jelentést vehetnek fel (Hogan 2010, 380). Míg tehát a mindennapok efemer
alakításai rendszerint csupán egy publikumnak szólnak, addig a közösségi mé¬
diában megjelenő rögzített alakítások és artetaktumok esetében gyakran nehezen
kontrollálható módon összekeverednek a közönségek.
A közösségi médiát abban az értelemben lehet a kiállítás metaforájával leírni,
hogy e platformok olyan felületeket kínálnak, ahol a felhasználók rögzített alakí¬
tásokat (például fotókat) tölthetnek fel vagy újakat hozhatnak létre (hozzászólá¬
sok), amelyek aztán — egyéb beállítás híján — bárhol és bármikor megtekinthetők¬
ké válnak a közönség számára is. A közönséget ennek során azok a felhasználók
alkotják, akik a megfelelő jogosultságokkal rendelkeznek (például ismerősei, köve¬
tői a feltöltőnek). A rendszer tehát szemléletes információkat jelenít mega közönség
számára — csakúgy, mint a kiállítás a látogatói számára. Ahogyan a valós kiállítások
esetében a művész sem ellenőrzi folyamatosan, hogy mely látogató mely festményt
milyen arckifejezéssel nézi, úgy a közösségi médián énmegjelenítő tartalmakat lét¬
rehozó személyek sem monitorozzák folyamatosan a többi felhasználó reakcióit
(erre nem is lennének képesek) (Hogan 2010, 381). A kiállítási modell fontos to¬
vábbi eleme a kurátor , alakja". A valós életbeli kiállításoknál a kurátor személye
választja ki, hogy mely alkotásokat állítják ki, s hasonló funkciót töltenek be az al¬
goritmusok a közösségi média esetében. Couldry és Hepp (2017) is hangsúlyozták
az algoritmusok társadalomszervező erejét, ami e területen is megnyilvánul. A kö¬
zösségi média , kurátori" algoritmusai gondoskodnak arról, hogy lássunk mások
által létrehozott, feltöltött, megosztott tartalmakat. A kurálás akkor jó/megfelelő,