Oldal 112 [112]
OCR
110 Szilárdi Réka egyes kialakult helyzet részletes elemzést kíván, azonban immár nemcsak szociálpszichológiai megfontolások, hanem politikatudományi, biztonságpolitikai, szociológiai és médiatudományi komplex interpretációk tekintetében is. A csoportidentitás sajátosságai, valamint a kialakult kulturális pluralizmus függvényében egy dolgot mindenképp érdemes kiemelni: a korábban vázolt identitásfenyegetettség koncepcióját két irányban (és összefüggésében) is értelmezhetjük. Az egyik esetben a feszültség a külső csoportok felé tanúsított ellenséges attitűdökben válik meghatározóvá, a másik esetben pedig a fentebb már bemutatott posztmodernhez köthető változások felé érvényesül. Azaz, miközben a kulturális sokféleség pozitív identitásformáló ereje mutatkozik meg a privát vallásosságban, nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy a poszt- és metamodern korszak kitermelhet olyan, ezzel teljesen ellentétes önmeghatározási formákat is, amelyben már önmagában a vallási pluralizmus lehetősége válhat elutasítandó kategóriává. Ebben a modellben az identitáskonstrukció elsődleges funkciója már az lesz, hogy olyan, biztonságosnak megélhető monokróm önazonosságot teremtsen meg, amelyben a nyelvi, nemzeti, történelmi, etnikai stb. valóságok konvergálnak. Az a kulturális, ideológiai és vallási sokféleség, amely mintegy rászakad a korszak emberére, nagyban veszélyeztetheti, tehát fenyegetheti a világban való eligazodást, és szinte egzisztenciális kihívássá válhat annak az élménye, hogy az egyén és csoport csak azokat az elemeket válassza be a saját univerzumába, amelyeket egymással összetartozónak vél. Ilyen értelemben, bár ellentétes előjellel, de ez is a pluralizmus egyik következményeként értékelendő. Egy példa: ősmagyar vallási csoportok Ennek a kettős gyökerű kollektív identitásfenyegetettségnek az egyik legjobb magyar vallási vonatkozású példája az ősmagyar újpogányság. Röviden összefoglalva, azokat a 20. századtól megjelenő vallási mozgalmakat, amelyek jellegzetesen valamilyen kereszténység előtti ősi kultuszt kívánnak újra életre hívni, a szakirodalom újpogányságnak, kortárs pogányságnak nevezi. Ezek a csoportok a nyugati világban a 60-as évektől kezdődően váltak láthatóvá a vallástudományi szcéna számára. A gyűjtőfogalom alatt pedig igen változatos tradíciókat találunk (a prehistorikus idők természetvallásaitól a nagy ókori vallási kultúrákig bezárólag), bár nemzetközi viszonylatban kétségkívül a WICCA, az Ásatrú és a druida közösségek váltak a legnépszerűbbé az elmúlt 60-70 évben. A vasfüggöny leomlása után a kelet-európai régió frissen megnyíló vallási turbulenciájában is felbukkantak e nemzetközileg már ismert irányzatok, ám
