Oldal 110 [110]
108 Szilárdi Réka
Csoportközi viszonyok és identitás-mintázatok
Leegyszerűsítve, a csoportközi viszonyok esetében alapvetően háromféle for¬
gatókönyv vázolható fel, amelyeknek mentén az egymással való attitűdöket és
viselkedést kategorizálhatjuk: az egymást megtűrő, a kooperatív és a konflik¬
tusos helyzeteket.
Az utóbbi, azaz a csoportok közötti feszültség témaköre az 1950-es évektől
kezdve kapott egyre hangsúlyosabb szerepet az amerikai kísérleti szociálpszi¬
chológiában, elsősorban a hidegháború modellálásának és interpretálásának
céljából. Az idevonatkozó kutatásokból igazolódott, hogy a saját csoportunk
iránt érzett elfogultság mindig együtt jár a másik csoport leértékelésével, ez
pedig eleve magában hordozza a viszály lehetőségeit, azaz valójában még külső
fenyegetésre sincs szükség (vö. Sherif 1966; Tajfel 1980; Turner 1980). Ugyan¬
ezek a kísérletek azt is megmutatták egyfelől, hogy a versengő helyzetekkel
tovább éleződhet a csoportok közötti nézeteltérés, illetve másfelől, hogy a két
vitás oldal közötti problémás helyzet akkor tud csökkenni, ha a csoporttagok
valamilyen módon kooperálni kényszerülnek. Amennyiben pedig valamelyik
csoport tagjai (vélt vagy valós) fenyegetettséget élnek át, az természetesen
növeli a konfliktusos szituációk eszkalálódását.
Jóllehet a fenyegetettség és az áldozati perspektíva vizsgálata először a
személyiséglélektanban jelent meg, kezdetben a 20. század eleji pszichoanali¬
tikus irányzatokban, majd az egyéni traumafeldolgozás vizsgálataiban, a 90-es
évektől kezdve felbukkantak a kollektív viktimizáció kutatásának eredményei
is Bar-Tal és Antebi (1992), elsősorban a Holokauszt-kutatásokkal kapcsolatos
munkáinak köszönhetően. Ezt követően pedig a 2000-es évektől kezdve látható¬
an felerősödtek a nemzeti, etnikai, nemi, illetve vallási áldozati szerepről szóló
kutatások és tanulmányok is (pl. Wohl - Branscombe 2008; Noor et al. 2008;
Cehajic - Brown 2010; Andrighetto et al. 2012; Cohrs - McNeill - Wollhardt
2012; Bilali -Wollhardt 2019).
Ezekben a vizsgálatokban már központi szerephez jut az a közös múlthoz és
csoporttörténethez kapcsolódó elképzelés, miszerint a korábban elszenvedett
sérelmek tartós mintázata a kollektív identitásban generációról generációra
viheti magával a fenyegetettségélményt, még akkor is, ha a fenyegetettséget
kiváltó történelmi szituáció már nem áll fenn tovább (vö. Roccas et al. 2006;
Wohl - Branscombe 2008; László 2012; Fülöp —- Kővágó 2018).
Ezen belül érdemes egy rövid kitekintést tenni a történelmi veszteségél¬
ményekhez kapcsolódó kollektív áldozati szerepkör ismertetésére, azon belül
is az inkluzív és exkluzív áldozati típus elkülönítésére (Wollhardt 2012). Az
előbbi kialakulása igen nagy valószínűséggel a kollektív traumák társadalmi
szinten való pszichológiai feldolgozásához, elaborációjához köthető, és fokozott