Seite 176 [176]
NÁRAY-SZABÓ GÁBOR
ugyanakkor a belőlük létrejövő komplex élettelen és élő rendszerek mi¬
nőségileg újak és a sokféleség hordozói (Stryer, 2009).
Találunk további példákat is. Nemrégiben mutatták ki, hogy az em¬
ber és a patkány egyik génje közötti átfedés 80 és 9690 között változik,
míg az ember és a csimpánz esetében ez az átfedés 99,4% (Wildman et
al., 2003). Ismert továbbá, hogy a félelemérzet, a szorongás és az ag¬
resszió központja az emberi agy már régen kifejlődött részében, a hátsó
régióban elhelyezkedő hipotalamuszban van, ami már létezett az emlő¬
sök előtti, ősi hüllőkben is, és máig fennmaradt (Szentágothai-Réthelyi,
1989). Az agynak ez az állománya ma is szinte azonosan működik a
hüllőkben, az emlősökben és az emberekben is, mint az ősidőkben.
A fejlett agy megőrizte, ugyanakkor meg is haladta a hipotalamuszt,
amelynek működése kiegészült, fejlettebb régiók ellenőrzése alá került,
ugyanakkor nélküle lehetetlenné válna az ösztönös reakció, ami akár
életet menthet. Nemcsak különböző fizikai, kémiai és biológiai rend¬
szerek maradandóak, hanem például egy rendkívül hasznos mechanikai
szerkezet, a kerék is, amely évezredek óta őrzi elvitathatatlan helyét az
egyszerű gépek világában. Az emberi társadalomban, de az állatvilág
egyes csoportjaiban is működik a konzervatív evolúció, például már
ősidők óta kialakult a család, a fajfenntartáshoz nélkülözhetetlen kö¬
zösség, amely a szülő anyából, a nemző apából és közös gyermekeikből
áll (Andorka, 2006). A római jog az ősi hellén és ókori keleti jogforrásra
vezethető vissza (Zlinszky, 2014), az európai keresztény erkölcs alapja
pedig a többezer éves tízparancsolat.
Miközben az evolúció során a világ folyamatosan megújul, csak azok
az új megoldások maradnak fenn, amelyek szervesen ráépülnek a régire,
akárcsak az agy hipotalamuszt ellenőrző régiói. Az életidegen megol¬
dások — például igen kevés kivétellel az örökítő anyag, a dezoxiribo¬
nukleinsav környezeti hatásokra létrejövő mutánsai — eltűnnek, mert
a belőlük leszármazó szerkezet, forma vagy élőlény életképtelen lesz.
Hasonlóképpen kudarcot vallottak a család helyettesítésére kigondolt
kommunák is a múlt század hetvenes éveiben. Ma már nem találkozunk
ilyenekkel, ismerünk azonban az élettől elrugaszkodott újabb változato¬
kat, de ezek sem maradandóak.
Erdekes asszociáció kívánkozik a konzervativizmus és a posztmodern
ökológiai gondolkodás között (Náray-Szabó, 2006; 2014). A társadalom
ugyanis, ahogy Burke hangsúlyozta, egy sajátos szövetség a halottak,
az élők és a még megszületendők között (Burke, 1991). Ezért világunk
fenntarthatóságának az a feltétele, hogy úgy kell kielégítenünk jelenlegi
igényeinket, hogy ezzel ne sértsük a jövő nemzedékek életlehetőségeit.
174