OCR
SZIDDHÁRTHA. KELETI BÖLCSESSÉG NYUGATI SZEMMEL melyet Sziddhártha öregkorára megtapasztal. Bölcsessége mindent átfogó szeretet is, mert lényegét tekintve minden azonos vele. Ez a szeretet azonban nem atyai szeretet, nem Kamalá szerelme, nem Sziddhártha fia iránt érzett óvó szeretete. Éppen hogy ezektől a , szeretetektől" kell megszabadulnia ahhoz, hogy megismerhesse ezt a vágy, szenvedély és érdek nélküli szeretetet, amelyről Hesse A lélekről (1917) című esszéjében igy ir: Homályos és torz az akarat pillantása. Csak amikor nem kívánunk semmit, csak amikor tekintetünk tiszta szemlélődésbe kezd, akkor tárul fel előttünk a dolgok lelke, a szépség. Ha szemügyre veszek egy erdőt, amelyet meg akarok vásárolni, haszonbérbe akarok venni, ki akarok termelni, amelyben vadászni akarok, vagy amelyet jelzáloggal akarok megterhelni, akkor nem az erdőt látom, hanem csak az akaratomhoz, terveimhez, gondjaimhoz és pénztárcámhoz mérem [...]. Haazonban nem akarok tőle semmit, ha , önfeledten" bepillantok zöld mélységébe, erdővé, természetté és növényzetté válik, és megnyílik szépsége [...]. Abban a pillanatban, amikor az akarat elszunnyad, és teret nyer a szemlélődés, a tiszta látás és odaadás, minden megváltozik. Az ember innentől nem hasznos vagy veszélyes, érdeklődő vagy unalmas, jóságos vagy nyers, erős vagy gyönge. Természetté válik, széppé és érdekessé, mint minden dolog, amelyre a tiszta szemlélődés irányul. Mert a szemlélődés nem kutatás vagy kritika, semmi más, csak szeretet. Lelkünk legmagasabb és legkívánatosabb állapota: a vágyakozástól megszabadult szeretet. Ezzel a szeretettel szemléli hát a megvilágosodott Sziddhártha a világot, amikor a harmadik rész és az egész szöveg végén Góvinda, Sziddhártha árnyéka és barátja harmadszor visszatér hozzá, hogy amint homlokon csókolja a megvilágosodottat, maga is megtapasztalja a mindent átfogó, nagy egység motívumát, amelyben a mulandó, örökösen áramló levést az örök lét fogja át és tartja össze a víznek mint egységszimbólumnak bölcsen mosolygó maszkjában: És mindezek a formák és arcok megnyugodtak, egymásba folytak, létrehozták egymást, tovaáramlottak és egymásba ömlöttek, s fölöttük egyfolytában volt valami vékony hártya, ami nem látszott lényegszerűnek és mégis létezett, mintha vékony üveg vagy jégréteg lett volna, mint valami átlátszó bőrréteg, vízből alakult héj vagy forma vagy maszk, ez a maszk pedig mosolygott, ez a maszk Sziddhártha mosolygó arca volt, amelyet ő, Góvinda, csak az imént érintett ajkával.