Page 128 [128]
OCR
IRODALOM — KULTÚRA ösztön hipertrófiája, ahogyan az korábbi, racionálisabb korokban aligha volt fellelhető"." Mann Nietzsche filozófiáját mindenesetre már 1894-ben megismerte, korábban, mint Schopenhauerét.?" Borge Kristiansen azonban úgy véli, hogy az 1895/96-os első Schopenhauer-élmény sokkos beavatási szertartásként sokkal mélyebben és maradandóbban hatott, mint a Nietzsche-élmény." Azonban nem a nemi ösztön a leglényegesebb, ami Schopenhauernél alapvető, Nietzschénél sokkal kisebb, majd Wagnernél és Ihomas Mann-nál újra igen jelentős szerepet játszik, hanem mindenekelőtt — nemi ösztönnel együtt vagy anélkül — a zene az, ami a hármas csillagzat mestereit és velük Ihomas Mannt összeköti." Itt csupán Mann 1938-as Schopenhauer-tanulmányára szorítkozom, melyben Mann részletesen foglalkozik a német filozófussal, akit a modernség, a fin de siécle dekadens korszakának korai és aktuális előfutárának és nem a romantika képviselőjének tart. Mann Schopenhauer-értelmezésében a halálesztétika, a halálerotika és a — szerelmi — halál, akárcsak Wagner Schopenhauer-felfogásában, a principium individuationistól való megváltást és egyfajta apoteózist jelent, ami ellentmond Schopenhauer halálról alkotott elképzelésének. Mann esszéje két részből áll. Az elsőben A világ mint akarat és képzet (1818/1834) alapján felvázolja Schopenhauer akaratfilozófiáját, a második részben pedig azt fejtegeti, hogy az olyan művészek, mint Wagner — és kimondatlanul ugyan, de természetesen Ihomas Mann is — miért értelmezik a maguk szempontjai szerint a mestert, és miért tartják különösen időszerűnek saját korukban: főként a századfordulón. Schopenhauerre különösen két gondolkodó volt nagy hatással, hangsúlyozza Mann: Platón, akitől az ideatant, és Kant, akitől a nagában való dolgot vette át. A világ dolgainak, tanította a görög gondolkodó, nincs igaz léte: mindig lesznek, de soha nem vannak [...]. Árnyékok. Az egyedül igazán létező, ami mindig van és soha nem lesz, és nem múlik el, ama árnyképek reális ősképei, az örök ideák, minden dolgok ősalakjai. Ezek nem sokak, mert minden idea lényege szerint csak egy, maga az őskép [...] az ideák időtlenek és igazán létezők, nem levők és nem elmúlok [...]." * Uo., 54. 5 Vö. Borge Kristiansen: Thomas Mann und die Philosophie, in Helmut Koopmann (Hg.): ThomasMann-Handbuch 2, Stuttgart, Kroner, 1995, 260. ® Uo., 276. Thomas Mann Németország és a németek (1945) című tanulmányában utolsó nagyregényéről — Doktor Faustus. Adrian Leverkühn német zeneszerző élete, elmondja egy barátja (1947) -, amit , német regénynek" vagy , Nietzsche-regénynek" is neveznek, a démoniság, zene, zsenialitás és németség kapcsán azt írja, hogy a zene démoni terület, és ha Faust a német lelket képviseli, akkor zeneinek kell lennie: mert a németség viszonya a világhoz absztrakt, misztikus, vagyis zenei. Thomas Mann: Schopenhauer, Stockholm, Bermann-Fischer, 1938, 13. a 00 + 126 +
