Page 87 [87]
OCR
FRIEDRICH NIETZSCHE GONDOLKODÁSÁNAK FŐBB ÁLLOMÁSAI A dionüszoszi mámorban az ember megérti a világ képzeletjellegét, áttöri az individuáció határait. Nietzsche így írt erről A tragédia születésében: És szélsőséges értelemben így érvényesnek találhatjuk Apollónra azt, amit Schopenhauer a Mája fátylába gabalyodott emberről mond A világ mint akarat és képzetben: "Miként a tomboló, határa sehol sincs tengeren, mely üvöltve emel és süllyeszt hullámhegyeket, bízva gyönge járművében, megül ladikjában a hajós; éppoly nyugodtan ül a kínok világának közepén az egyes ember, megbízva a principium individuationisban és reá hagyatkozva. Igen, Apollónról lehetne elmondani, hogy benne az e princípium iránti rendíthetetlen bizalom és az abba való nyugalmas belehelyezkedés nyeri el legmagasztosabb kifejezését, magát Apollónt pedig bízvást nevezhetnénk a principium individuationis fenséges istenképének, kinek mozdulataiból és pillantásából maradéktalanul szól hozzánk a látszat" teljes gyönyöre és minden bölcsessége, szépségével együtt. Ugyanitt ecsetelte Schopenhauer a bennünket elfogó borzalmat is, ha a jelenség megismerésformáiban hirtelen elbizonytalanodunk, minthogy az okság törvénye ilyenkor meginogni látszik. Ha e borzalomhoz hozzátesszük még az ember legbensőbb mélyeiből, mondhatni: egyenesen a természetből feltörő kéjes elragadtatottságot is a principium individuationis ilyetén széthasadasakor, akkor bepillanthatunk a dionüszoszi lényegébe, mely leginkább még a mámor analógiájával közelíthető meg." Ebben a dionüszoszi mámorban az ember immár nem művész, hanem műalkotássá válik. E két ellentétes princípium az attikai tragédiában egyesül, tökélyre emelvén a görög művészetet, amelyet Szókratész fog lerombolni. Szókratész elveti az intuíciót (intuíció: nézet, szemlélet, látás, Schopenhauer , eleven szemléletnek" nevezi, amely értelmet lát az érzéki világban), a sötét dionüszoszi princípiumot, és spekulatív módon kizárólag az individuum racionális megismerőképességére hagyatkozva igyekszik megragadni a világot, de — Nietzsche szerint — csak a látszatvilágot, a képzetet képes ilyen módon megismerni. Nietzsche szerint a szókratészi bölcselet éppen az élettől fosztja meg a világot. Ezért nevezi őt Nietzsche az első dekadensnek. A dionüszoszi—apollóni ellentétpár az Emberi, nagyon is emberi idején, tehát 1878 táján eltűnik Nietzsche műveiből. A dionüszoszi önállóan a Zarathustra keletkezése táján újra fölbukkan, méghozzá ekkor filozófiájának egyik legjellegzetesebb fogalmaként. A dionüszoszi a keletkezés, változás, levés (Werden), a megsemmisítés ( Vernichten) és újat alkotás / újra alkotás / újjá alkotás (Neuschaffen) * Friedrich Nietzsche: A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus, ford. Kertész Imre, Budapest, Európa, 1986, 28.
