Seite 303 [303]
Szöveggyűjtemény
éltek, mintha mi ott sem lettünk volna". Abszurd paradox megfogalmazás
— sem nem igaz, sem nem hamis: utópikus. A , mintha mi ott sem lettünk
volna" egyenértékű azzal: , mintha ti lettetek volna ott". Sokkal inkább ez az
utópia, ez a paradoxon kápráztatta el a húszmillió nézőt, mintsem az inti¬
mitáson tett erőszak , perverz" gyönyöre. Nem az , igazság" tapasztalatának
titkáról vagy perverziójáról van szó, hanem a valóditól vagy a hiperreális
esztétikájától való borzongásról, a szédítő és trükkszerű pontosságtól, az
egyszerre jelen levő távolítástól és nagyítástól, az arányok torzításától és a
végletes átlátszóságtól való borzongásról. Az érzéki túlfeszítettség élvezete,
amikor a mérőrúd az érzékek szokásos merülési vonala alá süllyed: a felvétel
által a jelentéktelen felmagaszosul. Azt látjuk, ami soha nem volt a valóság
(de , mintha ti lettetek volna ott") azon távolság nélkül, ami perspektívát ad
a térnek; látásunknak pedig mélységet (de , igazabb, mint a természet").
A panoptikus rendszer leáldozása. A tévé szeme többé nem abszolút te¬
kintet forrása, s az ellenőrzés eszménye immár nem az áttetszőség. Emez
még objektív teret feltételez (a Reneszánszét), és egy despotikus tekintet
mindenhatóságát. Ez a rendszer még, ha nem is elzárás, legalább elvágólagos
felosztás. Kifinomultabb, de mindig kívülről, a látás és látszódás ellentétére
játszik rá, még ha vak is a panoptikum fókuszpontja.
[...]
Az orbitälis és a nukleäris
A szimuláció apoteózisa a nukleáris. Az elrettentés egyensúlya csak látványos
oldala a lebeszélő rendszernek, amelyik belülről férkőzött az élet minden ha¬
sadékába. A nukleáris bizonytalanság csak megerősíti banalizált rendszerét a
médiák középpontjában álló lebeszélésnek, a világszerte uralkodó büntetlen
erőszaknak, választásaink teljességgel esetleges hátterének. Viselkedésünk
legcsekélyebb részét irányítják semleges, közömbös, ekvivalens jelek, olyanok,
melyek összege nulla, akárcsak azoké, melyek a , játék stratégiáját" irányítják.
(De az igazi egyenlőség másutt van, és valójában éppen ez a variábilis szi¬
muláció ismeretlen, ami hiperreálissá alakítja magát az atomarzenált, szimu¬
lákrummá, amely minket ural, és minden eseményt jelentéktelenné redukál,
hogy ne legyen egyéb, mint pillanatnyi forgatókönyv, ami az egész hátralevő
életünket túléléssé, tét nélküli tétté változtatja; még csak nem is a halálra
szóló váltóvá: olyan váltóvá, ami már eleve értékvesztett.)
Nem az atomtámadás közvetlen fenyegetése bénítja meg életünket, hanem
a lebeszélés teszi leukémiássá. E lebeszélés abból ered, hogy még a valódi
atomcsapás is ki van zárva: előre kizárva, mint ahogyan a reális esetlegessége
egy jelrendszerben. Mindenki úgy tesz, mintha hinne e fenyegetés valósá¬
gában (ez érthető a katonák részéről, számukra tevékenységük komolysága a
301