Page 275 [275]
OCR
Szöveggyűjtemény — saját intellektusukkal tévesztve össze azt — a természet élősdijének látják: a szellemet, mely a természet, persze mindenféle betegségnek kitett, virága. Nem, a sóvárgás tárgya a szellemmé szökkent lény összekapcsoltsága azzal, akinek igaz módon mondja: le. Minden formálódó emberfia, mint minden formálódó lény, a Nagy Anya, a szétválasztatlanul alak-előtti ősvilág ölében nyugszik. Belőle oldódik el a személyes életbe, s csak azokban a homályos órákban, amikor ebből az életből egyszerre kicsöppenünk (ez persze az egészséges emberrel is megtörténik éjszakáról éjszakára), csak ezekben az órákban vagyunk ismét közel hozzá. De ez az eloldódás nem úgy történik, mint a testi anyától való eloldódás — nem oly hirtelen és nem oly katasztrófaszerű; az emberfia haladékot kap, hogy a világgal való természeti összekapcsolódást, melyet most elveszít, beválthassa szellemi összekapcsolódásra — viszonyra. A kháosz izzó sötétségéből kilép a teremtés hűvös világosságába, de még nem birtokolja azt, mintegy elő kell még hoznia, s a maga számára valósággá kell tennie, a saját világát látással, hallással, tapintással, formálással nyeri el. A teremtés alakszerűségét a találkozásban nyilvánítja ki; nem önti magát a várakozó érzékekbe, de a megragadó érzékek elébe emelkedik. Mindazt, ami a már kész embert játszadozva körülveszi majd, a kialakuló embernek megfeszített erővel kell elsajátítania, kérve kiérdemelnie. Nincsen dolog, mely tapasztalás része lenne, nincs, amely másképp tárulna fel, mint az átellenben állók kölcsönhatásában. Ahogy a primitív ember, úgy a gyermek is két alvás között él (s az ébrenlétének is nagy része álom), a találkozás villámlásában és a villámfény visszfényében. Hogy a viszonyra törekvés őseredeti valami, ez már a legkorábbi, a leghomályosabb fokon is megmutatkozik. Mielőtt bármi egyest észlelhetne az ember, tompa tekintetet vet a még fel nem tisztult térbe, valami határozatlan felé; s amikor nyilvánvalóan nem vágyik élelemre, minden jel szerint akkor is céltalanul keresve nyúlnak a puha kézmozdulatok az üres levegőbe, valami meghatározatlan felé. Nevezhetjük ezt animálisnak — ezzel még semmit sem értünk meg. Mert éppen ezek a pillantások fognak majd megállapodni egy tapétaarabeszken, s nem mozdulnak, míg a , vörös" szín lelke föl nem tárul előttük. Epp ez a mozgás fog egy bolyhos játékmackón érzéki formában testet ölteni, s egy teljes testet szeretettel, felejthetetlenül megismerni; mindkét eset: nem valamely tárgy megtapasztalása, hanem birkózó ölelkezés egy — persze csak a , fantáziában" -— elevenen ható átellenben állóval. De ez a fantázia semmiképpen nem valamiféle , mindent lélekkel felruházás"; ez a fantázia: törekvés, hogy mindent Másikká tegyünk, akinek ezt mondhatjuk: Te, törekvés a mindennel-viszonyba-lépésre, se törekvés, ahol nem talál elevenen ható átellenben állóra, hanem annak puszta képmására vagy szimbólumára talál csak, az eleven hatást saját bőségéből egészíti ki. Még csak kicsiny, tagolatlan hangocskák szólnak értelmetlenül és kitartóan a semmibe; de éppen ezek lesznek egy napon észrevétlenül beszélgetéssé — beszélgetéssé, de mivel?; talán a duruzsoló 273
