Page 235 [235]
Szöveggyűjtemény
Szeretet és vallás
[I...] aminthogy megismerkednek több fajtával, akik nem ellenségesek velük
szemben, éppúgy pantheonjukba is több istent vesznek fel. A ti istenetek a
mi istenünk is, azaz immár ne úgy tekintsünk magunkra, mint különösekre,
hanem mint egyesítettekre. — Az a nép, amely elutasít minden idegen istent,
szükségképpen az egész emberi nem iránti gyűlöletet hordozza szívében.
Ahol a késztetés és a valóság annyira el van szakítva egymástól, hogy
valóságos fájdalom támad, ott a fájdalom valamiféle független tevékeny¬
séget tételez ugyan — mint e szenvedés alapját -—, s azt életre kelti, de mivel
a fájdalommal nem lehet egyesülni, mert a fájdalom szenvedés, ezért nem
lehet egyesülni a szenvedés okával sem, s így a fájdalom azt, mint ellenséges
lényt, szembehelyezi magával; ha soha semmilyen kegyét nem élvezte vol¬
na, akkor most olyan ellenséges természetet tulajdonítana neki, amely nem
változik; de ha már öröme telt benne, ha szerette, akkor az ellenséges érzü¬
letet szükségképpen csak múlónak képzeli, ha pedig valamiféle bűntudatot
érez, akkor fájdalmában isten sújtó kezét ismeri fel, holott istennel korábban
barátságban élt. Ha azonban tisztának tudja magát, s elég erőt érez, hogy
e teljes szakadást el tudja viselni, akkor roppant erővel szembehelyezkedik
valamiféle ismeretlen hatalommal, oly hatalommal, amelyben nincs semmi
emberi, szembefordul a sorssal, s nem veti alá magát neki, nem lép vele sem¬
miféle egyesülésre, hiszen az egyesülés egy nála hatalmasabb lénnyel csupán
szolgaság lehetne. Ha ott, ahol a természetben örök elválasztottság van, az
összeegyeztethetetlent egyesítik, ott van a pozitivitás. Ez az egyesített, ez az
eszmény tehát objektum, s olyasvalami rejlik benne, ami nem szubjektum.
Az ideált nem helyezhetjük kívül magunkon, mert ha kívül helyeznénk,
objektum lenne — nem egyedül bennünk lenne, nem lenne ideál többé.
A vallás egy a szeretettel. Akit szeretünk, nem áll velünk szemben, egy a
lényünkkel; csak magunkat látjuk benne, és ő mégsem mi vagyunk — ez oly
csoda, melyet fel nem foghatunk.
, Aki az imént avattatott be (Platón: P)aidrosz) és sokat szemlélt az ottani¬
akból, midőn itt pillant meg istenhez hasonlatos arcot vagy testalkatot, mely
a szépséget híven tükrözi, először megborzong, és szívébe lopózik valami a
hajdani megrendülésből; majd rátekintve istenként tiszteli, s ha nem félne az
őrjöngés gyanújától, áldozna is kedvesének, mint valami isten-szobornak."
233