Oldal 159 [159]
OCR
A KITELEPÍTETTEK FOLYÓJA ® 157 Az alábbi beszélgetésrészlet pedig azt mondja el, ahogyan egy helybeli férfi megpróbálja beugrasztani a kitelepítetteket egy szökésbe, amit nyilvánvalóan ő maga buktatott volna le: , Verhnij Petrjakban voltunk akkor, a mocsárban. Jegenyefenyőgyanta-üzemben dolgoztunk. És az emberek persze menekültek, szöktek. Elfogták, verték és felpakolták őket, és minden volt akkor. Mi egy öregnél éltünk a lakásán. Fogta magát, felöltözött, megpakolt egy táskát, és elindult a mocsárba az úton. Most már ez az út nincs meg, talán egy másik van. Később megjött, és mondja: spakoljatok össze és menjünk el a mocsáron ät«. Nekem addig egyáltalán meg sem fordult az eszemben, hogy elmeneküljek. :Én mentem, mentem, mentem, de nem kapott el senki« — mondta. A testvére persze a tanács tagja volt. A fejünkben sem fordult meg, hogy tényleg elszökjünk, pedig valójában jó lett volna elszökni, élhettünk volna valahol a »nagy földön«.” Az alábbiakban beszélgetőtársam a saját szökésüket meséli el. Édesanyja két sikertelen szökési kísérlet után a két legidősebb lányával közösen szökött vissza korábbi lakóhelyükre. Apjuk a három legkisebb gyerekkel a Vaszjugán mellett maradt, abban a naiv hitben, hogy sikerül bebizonyítania, hogy jogtalanul hurcolták el. Végül a sztálini terror tetőpontján, a szankcióktól tartva, az édesanyja visszaszökött a Vaszjugán mellé. A történet idején a mesélő hétéves volt. A szökés történetében itt is felbukkannak az , osztjákok", mint akik segítették a menekülőket. , Amikor már Majszkban voltunk - akkor még nem Majszk volt a neve, mi is volt a neve, valami osztják néven nevezték még a falut, az egyik legkisebb volt — és oda vittek minket át "35-ben. Vagy "36-ban. És "37-ben elszöktünk. — Ühüm. Az édesapjával? — Nem, nem az édesapámmal. Mi már öten voltunk akkor gyerekek. És úgy gondoltuk, hogy mi elmegyünk az édesanyámmal, és akkor ő igyekezni fog, hogy ő nem kulák, hogy "35-ig ő valójában dolgozó volt... Egy osztják összegyűjtött több mint húsz embert, hogy vezesse őket. — És ki volt ez az osztják? Emlékszik a nevére? — Nem tudom, a mi falunkban beleszeretett egy rendőrbe. VIlaszov lebukását az is késleltette, hogy a menekültektől eleve nem várt senki híreket, hogy ne lehessen megtalálni őket, de az elmaradt hír azt is jelenthette, hogy beleveszett a mocsárba, vagy hogy az üldözői megölték. Az apját feladó lány a járásközpontban maradt, ott élt tovább, egészen addig, míg féltékenységében baltával agyon nem csapta a férjét. Vlaszov történetének lényege a félelem. Általában rettenetes, magas, erős, furcsa, fenyegető nézésű - egyesek szerint kancsal — férfiként írják le. Mindenki rettegett tőle, mindenki tudta vagy sejtette, hogy mit tesz, de a házát nem lehetett elkerülni. , A nagyapám, amikor utazott a juhokkal, Vlaszovón kellett keresztülmennie. Omszkban mondták is neki -— vitt néhány birkát ládákban -, mondták neki, hogy ha te Vlaszovón keresztül mész, lovak nélkül maradsz, birkák nélkül maradsz, és téged magad is megölnek." Egyesek azt is tudni vélik, hogy az áldozatok húsát rókacsapdákban használta fel csalétekként. Vlaszov története annyira népszerű, hogy nemcsak a kitelepítésekről szóló dokumentumregenyben (Maksejev 2007: 42-43) kapott helyet, hanem egy fantasyszerzöt is megihletett a hírhedt figura feladatása és elfogása (Ef 2016).
