Page 101 [101]
OCR
A KITELEPÍTETTEK FOLYÓJA " 99 igen későn, 1964-ben történt meg véglegesen, míg a visszaköltözés lehetőségét csak 1972-ben nyerték el. A kitelepítés mint Szibéria gazdasági integrálására irányuló projekt A cári Oroszország kitelepítéseinek megszűntével 1922-ben először a politikai okokból száműzöttek, majd 1926-ban a köztörvényesek kitelepítése is újrakezdődött. Az új Btk. kialakításával a , társadalomra veszélyes elemek" is száműzetés sorsára juthattak. Az 1920-as évek erőszakos modernizációja, a grandiózus beruházások nemcsak pénzügyi hátteret igényeltek, hanem nagyszámú, lehetőleg olcsó munkaerőt is, amit a kényszermunka bevezetésével kívántak megoldani. Hasonlóan fontos szempont volt a faexport gyors megnövelésének munkaerőigénye is. A büntetés-végrehajtó rendszer célja az volt, hogy a száműzöttek, kitelepítettek a büntetés lejártával is a helyszínen maradjanak önszántukból. Ennek hátterében a tajgában létrehozott két-háromszáz házas, rövid idő alatt az önfenntartásig eljutó falvak álomképe volt, amelyek lakosságának zömét a peres vagy adminisztratív úton kitelepítettek adták volna. A köztörvényesek újbóli betelepítése azonban komoly nehézségeket okozott, és vitát váltott ki a központi szervek és a helyi adminisztráció között. Például a Narümi Határterületre 1930-ig 5000 köztörvényest telepítettek le, akik között huszonhárom bűnbanda szerveződött, amelyek folyamatosan terrorizálták a helyieket. A helyi hatalom célja az volt, hogy munkára kényszerítsék a kitelepítetteket, illetve hogy egyeztetési kötelessége legyen annak, aki köztörvényeseket akar letelepíteni. Az Alexandrovói járás őslakos tanácsai is tiltakoztak, és kérték a kitelepítettek eltávolítását az őslakos tanács területéről. Az 1930-tól kezdődő osztályjellegű, illetve etnikai alapú kitelepítések is kettős feladatot szolgáltak: Szibéria gazdasági integrálása és a büntetés egyszerre volt a céljuk. Ezek azonban igen gyakran ellentmondtak egymásnak. kitelepítés helyének megállapításánál a büntetés-végrehajtó szervek elsősorban a terület elzártságára, lakott területektől való távolságára figyeltek, ami szándékuk szerint megakadályozta volna a szökéseket. Ugyanakkor ezekre a területekre eljuttatni a kitelepítetteket és az ellátmányukat hatalmas problémát jelentett a helyi adminisztrációnak. A távoli helyekre kitelepített lakosság ezután is óriási terhet jelentett a helyi hatalom, a helyi adminisztráció számára. Ennyi embert befogadni egyszerűen képtelenek voltak, a minimális infrastrukturális feltételeket sem tudták előteremteni. Nem volt lehetőség még a lakóházakat sem felépíteni időben, aminek következtében rengetegen haltak meg már az első télen. Ráadásul a kulák családokat gyakran szétválasztották, vagyis a férfiakat börtönbe vagy lágerbe vitték, és csak a nőket és gyerekeket vitték a kitelepítés helyére. Emiatt a családokból hiányzott a családfő, a munkaerő: a Narümi Határterületen 1931-ben a 16 év feletti
