Page 146 [146]
Az alkalmi költészetről
tással vagy kérdéssel. Úgy tudjunk mondani valamit, hogy közben némák maradunk
a gyásztól. A giesseni poétika egyértelmű és egyszerű definíciókat ad. Az elégiák
fajtäinak nevezi a Zhrenost, az epicediont és az epitaphiumot. A threnos olyan gyäszdal,
amely eredetileg egy väros vagy tartomäny pusztuläsa miatt született. Az epicedion
temetési ének az elhunytnak, míg az epitáfium sírra írt költemény."
A 123. fejezet az epitäfium fentebb felsorolt öt resze közül a consolatioval, vigasz¬
talással mint külön műfajjal (vagy talán alműfajjal?) foglalkozik, míg a 105. fejezet
részeként ugyanezt mint Tapa wONTIKÖV-t vizsgálja. Scaliger szerint a consolatio olyan
beszéd, amely a gyászoló lelkét megnyugtatja. Itt is oraziöt ir, de Statius Consolatio ad
Flavium Ursum című verse miatt nyilván silva-műfajként is értendő. Csak baráttól
származhat a vigasz (lásd a barátság fogalmát fentebb), mert magának a vigasztalónak
is át kell élnie a barát fájdalmát, így is hangsúlyozva a történtek szörnyűségét.""
Cime szerint a 104. fejezet a propemptikonröl (nponzuntixöv), apopemptikonröl
(anonsuntiköv) és hodoiporikonröl (6öoınopıköv) szölna, azonban csak a
propemptikonröl ir. Jöllehet az apopemptikont a propemptikontöl csak nevben tartja kü¬
lönbözőnek, vagyis ugyanazon versfajtaként azonosítja, a 114. fejezetet mégis telje¬
sen az apopemptikonnak szenteli, amib6l viszont kideriil, hogy az apopemptikon egy
fontos tulajdonságában mégiscsak különbözik a propemptikontól. Ez eredetileg — a
propemptikonnal ellentétben — olyan himnuszfajta (âmoneurtiwét üuvot), amelyet ak¬
kor énekeltek, amikor az ünnepi évben az istenség elhagyta egy időre a szentélyét
(lásd az evokációt a 141. oldalon).38 És habár alkalomhoz kötöttsége miatt értel¬
mezhető ugyan alkalmi versként, azonban a címzett szakralitása miatt mégsem tud¬
juk odasorolni.
15°, Quae quod ad tumulos eorum quos celebrabant, haberetur, Enırapıos Aöyos dicebatur. Etiam éxiróufBiov dicere poterant,
verum usus non admissit, quemadmodum énitbhupia Venus, cuius signum colebatur apud Delphos, ut ait Plutarchus. Est
igitur émitdpioc idem quod énixyoeioc. Solus Servius docuit nos differentiam, epicedium enim dici corpori nondum affecto
sepulturae, epitaphium ad tumulum ipsum. Epicedium est Pallantis et Euryali. Funebris oratio Latine dicitur, que ipso
in funere habetur, quare epitaphium etiam elogium ipsum dictum est, quod tumutlo inscribitur, de quo inter epigrammata.
[...] Inferiarum carmen idem, et parentalia, threni autem laxiore usu, atque ampliore. In civitatum namque eversionibus
is luctus quem lugerent, Opivoc dictus est. Monodia vero longe aliter quam ab eruditis accipitur, intelligenda, neque enim
est idem, quemadmodum existimarunt. Fuit enim quoties e choro prodibat unus, qui defuncti memoriam lugubri carmine
celebraret. Ad tibiam fiebat id lydiis modis. Quod primum fecisse Pythoni tibicinem Olympum scripsit Aristoxenus. Est
igitur epitaphium, aut recens, aut anniversarium. In recenti partes hae: laudes, iacturae demonstratio, luctus, consolatio,
exhortatio. In anniversario haec eadem omnia praeter luctum. [...] Materia quoque diversa: pro imperatore, pro exercitu,
pro urbano magistratu, pro privato, viro, foemina, adulto, puero, quorum unumquodque peculiari ratione tractandum
est. Poematis ingressus interdum cum prooemio eoque leni, et moestis atque etiam attonitis convenienti. Aliquando ab
exclamatione aut interrogatione, ita ut nosmetipsos interrogemus, quasi putantes rationes consilii nostri. Quomodo nobis
dicendum simul et silendum”. SCALIGER 1561, 168.
186 Threni sunt carmina lugubria in eversione urbium aut regionum. |...| Epicedion est carmen funebre in defunctos.
Epitaphium est carmen inscriptum (vel inscribendum) tumulo”. Finck, HELwic, BACHMANN 1607, 306.
187. „Consolatio est oratio reducens moerentis animum ad tranquillitatem. Nequit autem proficisci nisi ab amico. Quamobrem
veterum praeceptum fuit, consolatori quogque dolorem prae se ferendum, augendamque rei atrocitatem, atque huius
quidem rei nullam afferunt artionem”. SCALIGER 1561, 168. Vo. a napapvOytiKOv-r6l: MENANDER 1981, 160-165
(413.5-414.30).
138 Latine satis commode dici nequit TO AnONEUMTIKOV, amittere, emittere, allegare, amandare verba satis id significant,
vocis flexus insuavis est. Proinde veteres poetae ne nponeumtixov quidem Latine potius quam Graece dicere voluerunt.
Rarissimus horum hymnorum usus. Quippe ex Homeri hymno in Apollinem multas invenias eius dei peregrinationes.
144