Oldal 146 [146]
OCR
Az alkalmi költészetről tással vagy kérdéssel. Úgy tudjunk mondani valamit, hogy közben némák maradunk a gyásztól. A giesseni poétika egyértelmű és egyszerű definíciókat ad. Az elégiák fajtäinak nevezi a Zhrenost, az epicediont és az epitaphiumot. A threnos olyan gyäszdal, amely eredetileg egy väros vagy tartomäny pusztuläsa miatt született. Az epicedion temetési ének az elhunytnak, míg az epitáfium sírra írt költemény." A 123. fejezet az epitäfium fentebb felsorolt öt resze közül a consolatioval, vigasztalással mint külön műfajjal (vagy talán alműfajjal?) foglalkozik, míg a 105. fejezet részeként ugyanezt mint Tapa wONTIKÖV-t vizsgálja. Scaliger szerint a consolatio olyan beszéd, amely a gyászoló lelkét megnyugtatja. Itt is oraziöt ir, de Statius Consolatio ad Flavium Ursum című verse miatt nyilván silva-műfajként is értendő. Csak baráttól származhat a vigasz (lásd a barátság fogalmát fentebb), mert magának a vigasztalónak is át kell élnie a barát fájdalmát, így is hangsúlyozva a történtek szörnyűségét."" Cime szerint a 104. fejezet a propemptikonröl (nponzuntixöv), apopemptikonröl (anonsuntiköv) és hodoiporikonröl (6öoınopıköv) szölna, azonban csak a propemptikonröl ir. Jöllehet az apopemptikont a propemptikontöl csak nevben tartja különbözőnek, vagyis ugyanazon versfajtaként azonosítja, a 114. fejezetet mégis teljesen az apopemptikonnak szenteli, amib6l viszont kideriil, hogy az apopemptikon egy fontos tulajdonságában mégiscsak különbözik a propemptikontól. Ez eredetileg — a propemptikonnal ellentétben — olyan himnuszfajta (âmoneurtiwét üuvot), amelyet akkor énekeltek, amikor az ünnepi évben az istenség elhagyta egy időre a szentélyét (lásd az evokációt a 141. oldalon).38 És habár alkalomhoz kötöttsége miatt értelmezhető ugyan alkalmi versként, azonban a címzett szakralitása miatt mégsem tudjuk odasorolni. 15°, Quae quod ad tumulos eorum quos celebrabant, haberetur, Enırapıos Aöyos dicebatur. Etiam éxiróufBiov dicere poterant, verum usus non admissit, quemadmodum énitbhupia Venus, cuius signum colebatur apud Delphos, ut ait Plutarchus. Est igitur émitdpioc idem quod énixyoeioc. Solus Servius docuit nos differentiam, epicedium enim dici corpori nondum affecto sepulturae, epitaphium ad tumulum ipsum. Epicedium est Pallantis et Euryali. Funebris oratio Latine dicitur, que ipso in funere habetur, quare epitaphium etiam elogium ipsum dictum est, quod tumutlo inscribitur, de quo inter epigrammata. [...] Inferiarum carmen idem, et parentalia, threni autem laxiore usu, atque ampliore. In civitatum namque eversionibus is luctus quem lugerent, Opivoc dictus est. Monodia vero longe aliter quam ab eruditis accipitur, intelligenda, neque enim est idem, quemadmodum existimarunt. Fuit enim quoties e choro prodibat unus, qui defuncti memoriam lugubri carmine celebraret. Ad tibiam fiebat id lydiis modis. Quod primum fecisse Pythoni tibicinem Olympum scripsit Aristoxenus. Est igitur epitaphium, aut recens, aut anniversarium. In recenti partes hae: laudes, iacturae demonstratio, luctus, consolatio, exhortatio. In anniversario haec eadem omnia praeter luctum. [...] Materia quoque diversa: pro imperatore, pro exercitu, pro urbano magistratu, pro privato, viro, foemina, adulto, puero, quorum unumquodque peculiari ratione tractandum est. Poematis ingressus interdum cum prooemio eoque leni, et moestis atque etiam attonitis convenienti. Aliquando ab exclamatione aut interrogatione, ita ut nosmetipsos interrogemus, quasi putantes rationes consilii nostri. Quomodo nobis dicendum simul et silendum”. SCALIGER 1561, 168. 186 Threni sunt carmina lugubria in eversione urbium aut regionum. |...| Epicedion est carmen funebre in defunctos. Epitaphium est carmen inscriptum (vel inscribendum) tumulo”. Finck, HELwic, BACHMANN 1607, 306. 187. „Consolatio est oratio reducens moerentis animum ad tranquillitatem. Nequit autem proficisci nisi ab amico. Quamobrem veterum praeceptum fuit, consolatori quogque dolorem prae se ferendum, augendamque rei atrocitatem, atque huius quidem rei nullam afferunt artionem”. SCALIGER 1561, 168. Vo. a napapvOytiKOv-r6l: MENANDER 1981, 160-165 (413.5-414.30). 138 Latine satis commode dici nequit TO AnONEUMTIKOV, amittere, emittere, allegare, amandare verba satis id significant, vocis flexus insuavis est. Proinde veteres poetae ne nponeumtixov quidem Latine potius quam Graece dicere voluerunt. Rarissimus horum hymnorum usus. Quippe ex Homeri hymno in Apollinem multas invenias eius dei peregrinationes. 144
