Oldal 131 [131]
OCR
Az alkalmi költészetről epigramma szóval jelölnek. A 15. századtól a silva-költészet imitációs hagyományát Publius Papinius Statius (kb. 40-kb. 96) Si/vae kötete jelöli ki. A verseskötet prológusa alapján pontosan körvonalazható az, amit a korai újkorban si/vának neveztek: , Legdrágább ifjú Stellám, aki oly kitűnő vagy közös tanulmányaink magad választotta részében, hosszan és komolyan haboztam, hogy ezeket a verseket, amelyeket a pillanatnyi ihlet heve vagy a gyors rögtönzésnek egyfajta öröme hozott létre (gui mihi subito calore et quadam festinandi voluptate fluxerunt), miutän keblembél egyenként kiömöltek, könyvbe gyűjtve én magam bocsássam-e a nyilvánosság elé. Mert minek is vegyem magamra a nyilvános megjelenésükkel járó felelősséget, mikor még mindig Ihebaisom sorsa nyugtalanít, noha engem már régen elhagyott? Viszont az is igaz, hogy a Szúnyog is olvasmányaink közé tartozik, elismeréssel adózunk a Béka-egér harcnak is; nem is igen van olyan kiváló költő, akinek művei sorát ne valamely ernyedtebb ihlettel (szilo remissiore) készült alkotás nyitná meg. Egyébként is, már késő lenne visszatartani ezeket a verseket, amelyek nektek, akiknek a tiszteletére íródtak, minden bizonnyal a kezetekben vannak. A többi olvasó természetesen sokkal kevésbé lesz elnéző velük szemben, mert már nem érzi meg bennük az egyetlen vonzóerőt: a gyors rögtönzés varázsát (solam gratiam celeritatis). Hiszen, ami azt illeti, egyik sem készült két napnál tovább, s nem is egynek elég volt egyetlen nap ahhoz, hogy formába öntsem. S mennyire félek, hogy állításom igazságát a versek maguktól is igazolni fogják!" Statiust érdemes kiegészíteni kortársának, Ouintilianusnak (kb. 40 - kb. 96) szónoklattani meghatározásával, aki a halogatás és időhúzás végletes szokásának éppúgy káros másik végletét látja benne (Inszitutio oratoria 10.3.15, 179: , Mármost az, hogy többet, egyszersmind gyorsabban (ce/erius) tudjunk fogalmazni, nem egyedül a gyakorláson múlik — bár ez kétségkívül sokat számít —, hanem a megfontoláson is, persze csak akkor, ha nem hanyatt fekve bambulunk a mennyezetre, dünnyögéssel noszogatva a gondolatokat, és arra ácsingózva, hogy majd csak eszünkbe jut valami (si non resupini spectantesque tectum et cogitationem murmure agitantes expectaverimus guid obveniat), hanem értelmes ember módjára átgondoljuk, mit kíván meg az adott ügy természete, mi illik az adott személyhez, a körülményhez, a bíró lelkületéhezt, s ezután látunk hozzá az íráshoz. Ily módon maga a természet mutatja meg (natura ipsa praescribit), hogy miként fogjunk bele és hogyan folytassuk. (...) A másik véglet hibájába esnek azok, akik száguldó íróvesszővel rohannak végig tárgyukon (qui primo decurrere per materiam stilo quam velocissimo volunt), s a pillanat heves lendületének engedve rögtönözve fogalmaznak (et sequentes calorem atque impetum ex tempore scribunt): ennek eredményét nevezik nyersanyagnak (hanc silvam vocant). Aztán átnézik és rendbe szedik azt, amit ömlesztve papírra vetettek (repetunt deinde et componunt guae effuderant), a szó választáson és a mondatritmuson lehet is javítani, de 14 Sratius 1979, 60, 61. 15 QuintiLianus 2009, 687-687. (Simon L. Zoltän forditäsa.) 129
