Seite 131 [131]
Az alkalmi költészetről
epigramma szóval jelölnek. A 15. századtól a silva-költészet imitációs hagyományát
Publius Papinius Statius (kb. 40-kb. 96) Si/vae kötete jelöli ki. A verseskötet proló¬
gusa alapján pontosan körvonalazható az, amit a korai újkorban si/vának neveztek:
, Legdrágább ifjú Stellám, aki oly kitűnő vagy közös tanulmányaink magad vá¬
lasztotta részében, hosszan és komolyan haboztam, hogy ezeket a verseket, amelyeket
a pillanatnyi ihlet heve vagy a gyors rögtönzésnek egyfajta öröme hozott létre (gui
mihi subito calore et quadam festinandi voluptate fluxerunt), miutän keblembél egyen¬
ként kiömöltek, könyvbe gyűjtve én magam bocsássam-e a nyilvánosság elé. Mert
minek is vegyem magamra a nyilvános megjelenésükkel járó felelősséget, mikor még
mindig Ihebaisom sorsa nyugtalanít, noha engem már régen elhagyott? Viszont az
is igaz, hogy a Szúnyog is olvasmányaink közé tartozik, elismeréssel adózunk a Bé¬
ka-egér harcnak is; nem is igen van olyan kiváló költő, akinek művei sorát ne vala¬
mely ernyedtebb ihlettel (szilo remissiore) készült alkotás nyitná meg. Egyébként is,
már késő lenne visszatartani ezeket a verseket, amelyek nektek, akiknek a tiszteletére
íródtak, minden bizonnyal a kezetekben vannak. A többi olvasó természetesen sok¬
kal kevésbé lesz elnéző velük szemben, mert már nem érzi meg bennük az egyetlen
vonzóerőt: a gyors rögtönzés varázsát (solam gratiam celeritatis). Hiszen, ami azt illeti,
egyik sem készült két napnál tovább, s nem is egynek elég volt egyetlen nap ahhoz,
hogy formába öntsem. S mennyire félek, hogy állításom igazságát a versek maguktól
is igazolni fogják!"
Statiust érdemes kiegészíteni kortársának, Ouintilianusnak (kb. 40 - kb. 96) szó¬
noklattani meghatározásával, aki a halogatás és időhúzás végletes szokásának éppúgy
káros másik végletét látja benne (Inszitutio oratoria 10.3.15, 179:
, Mármost az, hogy többet, egyszersmind gyorsabban (ce/erius) tudjunk fogalmaz¬
ni, nem egyedül a gyakorláson múlik — bár ez kétségkívül sokat számít —, hanem a
megfontoláson is, persze csak akkor, ha nem hanyatt fekve bambulunk a mennyezetre,
dünnyögéssel noszogatva a gondolatokat, és arra ácsingózva, hogy majd csak eszünk¬
be jut valami (si non resupini spectantesque tectum et cogitationem murmure agitantes
expectaverimus guid obveniat), hanem értelmes ember módjára átgondoljuk, mit kíván
meg az adott ügy természete, mi illik az adott személyhez, a körülményhez, a bíró
lelkületéhezt, s ezután látunk hozzá az íráshoz. Ily módon maga a természet mutatja
meg (natura ipsa praescribit), hogy miként fogjunk bele és hogyan folytassuk. (...) A
másik véglet hibájába esnek azok, akik száguldó íróvesszővel rohannak végig tárgyu¬
kon (qui primo decurrere per materiam stilo quam velocissimo volunt), s a pillanat heves
lendületének engedve rögtönözve fogalmaznak (et sequentes calorem atque impetum ex
tempore scribunt): ennek eredményét nevezik nyersanyagnak (hanc silvam vocant). Az¬
tán átnézik és rendbe szedik azt, amit ömlesztve papírra vetettek (repetunt deinde et
componunt guae effuderant), a szó választáson és a mondatritmuson lehet is javítani, de
14 Sratius 1979, 60, 61.
15 QuintiLianus 2009, 687-687. (Simon L. Zoltän forditäsa.)
129