Seite 125 [125]
OCR
A VERNAKULÁRIS NÉPNYELVEKTŐL A NEMZETI NYELVEKIG keresztény kultúrkörben használt latin betűs írásmóddal becsempészni a népnyelvi példákat — szavakat, mondatokat a grammatikai szabályok magyarázatába. Vagy említhetjük azokat a szerzeteseket, papokat is, akik a latin szertartáskönyvekben lejegyeznek egy-egy népnyelvi imádságot, temetési szöveget, prédikációt. A kelet-közép-európai népek többsége a kereszténység felvétele és az egyház hatalmának megszilárdulása óta a latin kultúrkörhöz tartozik, írásrendszerük is erre épül. Ugyanakkor e népnyelvek közös vonása, hogy a megjelenítendő hangkészletük gazdagabb, mint a latiné: például vannak kemény és lágy mássalhangzópárok, hosszú-rövid magánhangzópárok, több nyelvben megjelenik az ő, ü stb. Az írás tervezésénél tehát ezeket az egyedi sajátosságokat is figyelembe kellett venni. Ez a folyamat a protestáns kulúrában a cseh Jan Hus (Husz János) nevéhez köthető mellékjeles és betűkapcsolatokra épülő grafémajavaslatokkal kezdődött el, és több évszázadig tartott, mire az írás a mai formáját elnyerte. A másik természetes igény a szójegyzékek készítése lehetett, legalábbis erről tanúskodnak a latin szövegek lapszéleire írt népnyelvi megfeleltetések és az első, ránk maradt szójegyzékek. A belső tervezés következő fázisa a nyelv leírása. Itt nyilvánvalóan az indoeurópai eredetű nyelvek voltak könnyebb helyzetben, mert a rendszerük, kategóriáik megfeleltethetők a kötelező mintául szolgáló latin gyrammatikák rendszerével. A finnugor magyarnak azonban nehezebb volt a feladata, talán ezért is találkozunk még a 19. századi gyrammatikák többségében is olyan sok , kivétellel", vagy azzal, hogy például a hat esetbe bele nem tartozó ragokat a ragozási táblázat alatt sorolják fel. A folyamat általános, nyelvenként időben eltérő menete az volt, hogy miután a -— többnyire jól beazonosítható — nyelvtervezők kiválasztották az általuk alkalmasnak gondolt dialektust (vagy dialektusokat), ennek alapján elkészítették e változat nyelvtani leírását, összegyűjtötték és szótárba rendezték a szókincsét. A leírás során nemcsak a grafémákat, hanem a helyesírás alapelveit is rögzítették, a folyamat végére pedig létrejött a nyelvjárások feletti, kiegyenlített, a tervezők egyetértésén alapuló, úgynevezett sztenderd változat. Itt kezdődhetett az újabb fázis, a társadalom minden szintjére és rétegére kiterjedő státusztervezés szakasza. Ennek a kulcskérdése az általános elfogadás (a beszélőközösség konszenzusa) mellett az, hogy a sztenderdizált változat a belső és a külső társadalmi interakciók mely területein fog megjelenni és elterjedni, milyen szerepet tölt be nyilvános színtereken, mindenekelőtt az oktatásban, a tudományban, a szépirodalomban, a jogi rendszerben és az államigazgatásban. Mind a belső, mind a külső tervezés jellemzője a vita, az érdekek folyamatos ütközése. Mivel a tervezési folyamat meghatározott személyekhez, konkrét csoportokhoz, ezek filozófiáihoz és érdekérvényesítő erejükhöz kapcsolódik, egyik s 123 "
