Page 72 [72]
OCR
NÁDOR ORSOLYA: A KELET-KÖZÉP-EURÓPAI NYELVI TÉRSÉG kore, ami értékvesztéshez, nyelvcseréhez, majd nyelvvesztéshez vezet.** Sandor Klára a nyelvcsere folyamatáról azt írja, hogy ha ez elkezdődik, három generáció alatt általában megtörténik a két nyelv közötti dominancia megváltozása, és míg az első nemzedék még az eredeti első nyelvet használja, a harmadik már a korábbi másodnyelvet részesíti előnyben a mindennapi beszédhelyzetekben. Természetesen ez nemcsak nyelvi kérdés, hanem társadalmi probléma is. Az oktatásban, a munkahelyeken, a hivatalokban a kisebbséget folyamatosan szembesítik anyanyelve haszontalanságával, és azzal, hogy a többség nyelvének ismerete mennyivel jobb társadalmi pozíciót eredményez, tehát nem érdemes fölösleges energiát pazarolni egy , haszontalan" nyelvre. Nyelvén keresztül tehát a kisebbséget mint etnikumot is lenézik, megbélyegzik (stigmatizálják). Ez a gyakorlat a nacionalista, nyelvi homogenitásra törekvő nemzetállamok nyelvpolitikájának nyelvideológiai következménye, ami a közösségek hétköznapjaiban is megjelenik. Az ilyen típusú államok természetesnek veszik, hogy a kisebbség megtanulja (vagy inkább: eleve tudja valahonnan) az állam többségi nyelvét anélkül, hogy ehhez különösebb segítséget kapna. Az ilyen ideológiát igazoló okok között többnyire szerepel az is, hogy a kisebbség -— a többség szerint — veszélyeztetheti az állam területi integritását, holott az esetek nagy részében ez nem igaz, a kisebbségek legfeljebb autonómiát kérnek, nem akarnak az országból kiválni. Ez a vád éri időről időre a nagyobb létszámban, tömbben élő és a nyelvi jogaikért kiálló kelet-közép-európai kisebbségeket. A kisebbségek szándékát a saját nyelvük megtartására, illetve a többség nyelvének megtanulására nemcsak a többségi államnyelvi politika befolyásolja, hanem az is, hogy őshonos vagy bevándorolt népcsoportként élnek egy adott országban. Őshonosnak általában a 100 éve ugyanazon a területen élőket tekintik attól függetlenül, hogy eredetileg ők is bevándoroltak, a bevándorolt kisebbség pedig ennél rövidebb ideje él a befogadó országban (pl. a kínaiak Kelet-Közép-Európában). Fontos különbség a két csoport között, hogy ha vannak kisebbségi nyelvi jogok egy államban, akkor azok általában az őshonos csoportra vonatkoznak. Ezt a két kategóriát még tovább lehet bontani, hiszen nem mindegy, hogy van-e anyaországa egy kisebbségnek, vagy nincs (cigány népcsoportok), közel vagy távol élnek-e az anyaországtól, milyen kapcsolatot tartanak vagy tarthatnak az ott élőkkel, tömbben vagy szórványban élnek-e. Szarka László kisebbségtipológiai tanulmányában történeti (20. század előttiek), nemzeti, illetve kényszerkisebbségeket (20. századiak), őslakosokat és bevándorlókat különböztet meg, települési szempontból pedig transznacionális (roma és zsidó csoportok), 94 Sándor: Nyelv és társadalom, 86—88. + 70 +
