Oldal 171 [171]
A DRÁMA-PROBLÉMA HELYE A REMBRANDT-KUTATÁSBAN
kényszerű egyidejűsége és viszonyuk zártsága: az érintett felek ellentétes, de egymásból
következő és egymást feltételező indulatainak és affektusainak kölcsönössége, amelyben
harmadik félnek egyszerűen nincs helye.
Ezért is támad az a benyomásunk, hogy a szamár nemcsak védekezve igyekszik
elkapni a fejét a botütés elől, de reakciószerűen vissza is néz Bileamra3°?. Rembrandt
a mellérendelő konfigurációval és a tárgykapcsolatok kölcsönösségének hangsúlyozása
révén mintegy , emancipálja" az állatot alárendelt helyzetéből, és önálló aktorrá teszi:
pánikreakcióját cselekvésként, Bileám megszólításaként , rendezi meg". Kivételes szín¬
padi érzékkel az elbeszélés dramaturgiai fordulópontját a szamár emberi hangon való
megszólalásának pillanatában ragadja meg, és ahhoz a szóváltáshoz köti, ami kettejük
között ezt követően végbemegy. Olyan mozzanat ez, amely Lastman diegézisében —
épp annak szcenogräfiai akribiäja miatt — elsikkad, miközben Rembrandtnäl egyene¬
sen Bileám megrendüléséhez és a történet irányváltásához vezet. Ráadásul értelmet ad
az elbeszélésben rejlő csodás elemnek, amit a történet minden ábrázolásának valahogy
értelmeznie illene, de ami érdekes módon szinte teljesen kiiktatódik a konvencionális
Bileám-ikonográfiából. Ernst van de Wetering a Bileám-kép szamara esetében arról
beszél, hogy a festő az állatnak is emberi arckifejezést kölcsönöz — de ebben csupán
az ifjú mester az affektusok (illetve általában az állatok) iránti érdeklődésének jelét
látja.356 Az általam ismert interpretációk közül — nem meglepő módon -— egyedül Otto
Pácht hívja fel a figyelmet az állat felsikoltásának , monumentális pátoszára" Remb¬
randtnäl.357
Az angyal határozott kivonása kettejük közös kommunikációs teréből azzal jár
tehát, hogy a figyelem Bileám és a szamár mint egyenértékű felek kapcsolatának imma¬
nenciájára, kettejük dialógusára fókuszálódik — ráadásul hangsúlyosan úgy, hogy abból
az Úr angyala ki van rekesztve. Az utóbbi kivont kardjával, mintha csak valamilyen
mellékszereplő volna, inkább , lekíséri" Bileám vad ütlegelését, hátulról inkább keretezi
az eseményeket, de közvetlenül nem tud beleszólni azok lefolyásába. Arckifejezéséből és
baljának céltalan tartásából hiányzik is a büntető angyal szigora: olyan kissé tanácstalan
kívülálló benyomását kelti, aki maga sem érti egészen az események menetét. Színpadi
jelenlétében — a középponti csoport indulatos-feszes tárgykapcsolatához képest — van
valami intranzitív súlytalanság: fenyegetésének — szemben Lastman domináns és cél¬
ratörő angyaláéval — nincs valóban fenyegető éle. Mintha Rembrandt egy egészen más
történetet beszélne el nekünk, mint Lastman.
355 A moszkvai Kiűzésen [2.36] is van két , visszanéző" kufár, ám azok — másféle pánikreaciók közé ágyazva — csupán
rémülten odafordulnak, ahonnan a támadás éri őket. A szamáré azonban célzott visszanézés: az ugyanis válasz
Bileám erőszakára. Itt jegyzem meg, hogy Michael Podro — számomra nem világos okból — úgy látja, hogy ezen a
képen a néző az, aki szemkontaktusba kerül Bileámmal. Ennek azonban — dramaturgiai szempontból — nem sok
értelme volna. PopRo 2002, 73.
356 VAN DE WETERING 20118, 152-153. Vö. VAN DE WETERING 2016, 175-177.
357 Ld. Pacht: ,,Methodisches zur kunsthistorischen Praxis”, in PAcHT 1995, 276.
169