Page 163 [163]
OCR
A DRÁMA-PROBLÉMA HELYE A REMBRANDT-KUTATÁSBAN Balak kívánságát, és megátkozza a választott népet, vak lévén az igazságra, nem látja meg az útját eltorlaszoló angyalt, emiatt nem is értheti a szamár makacsságát — holott az állat csak őt szeretné megkímélni az isteni bosszú képviselőjétől. Bileám csak akkor érti meg a helyzetet, amikor a szamár — csodás módon — emberi hangon szólal meg, hogy számonkérje rajta hálátlanságát. Rembrandt mindenekelőtt azzal nehezíti meg az események , tényszerű" elbeszéléset, hogy az angyalt kivonja a protagonista &s az ällat /utököreböl. Otto Pächt — anélkül, hogy reszletekbe menne — meg is ällapitja, hogy „a szöveg illuszträläsa szempontjából Lastman megoldása messze logikusabb, mint tanítványáé"328. Lastman sudár, határozott fellépésű kardos angyala az előtér jobb szélén lép elő, és onnan tekint fókuszáltan a kereszteződéshez szemből érkező Bileámra, aki tébolyultan elkerekedő szemekkel az alatta elbotló szamárra mered, és dühödten emeli rá furkósbotját, hogy haladásra ösztönözze: a téri elrendezés és a tekintetek irányvektorai alapján egyértelmű, hogy ő csak az állatot láthatja, az angyalt nem. Az állat viszont éppen hogy az angyal felé fordul, mondhatni a fenyegető jelenést nézi, attól rémül meg. Lastman szcenikailag úgy rendezi be a sziklaösvény játékterét, hogy azonnal áttekinthetővé váljon, ki kit észlel, és kit nem. Mivel a fabula menetében ez döntő mozzanat, Lastman szellős színpadképe és szabatos alakfűzése szemléletes ,kottaként" szolgálhat az elbeszélés centrális eseményének verbális előadásához. Ez volna az a szint, amelyet Pácht , logikusnak" nevez. Rembrandt kreatív beavatkozása viszont — azzal, hogy kiemeli az angyalt az egymást tárggyá tevő tekintetek lastmani körforgásából — nemcsak a narratíva egy döntő körülményét (a nem-látás/meglátás kruciális motívumát) teszi zárójelbe, de megszakítja az epikus elbeszélhetőség kontinuus menetét is329. Bileámot és az állatot határozottan kiemeli ebből a kontextusból, az angyalt pedig valamiféle külső megfigyelő szerepére kárhoztatja. Bauch e húzásban ,a szcenikai vonatkozás kérdésessé válását" látja, de ezt nem tekinti túl nagy árnak azért, hogy Isten választottja egyedüliként kerüljön a középpontba. , Csak így születik meg a képen az, ami az elvakult emberben és körülötte zajlik. Lastman a maga tárgyszerű dramatizálásával túllép ugyan a jelenet régies jelentésén (hogy ti. az az Angyali üdvözlet egy tipológiai előképe volna), képe — a Rembrandté 328 Pächr 1995, 276. Az más kérdés, hogy Rembrandt csakugyan a , barokkos összhatás" kedvéért áldozta-e fel a szabatos elrendezést — a továbbiakban amellett fogok érvelni, hogy nem. 329 Egy Lastman szcenikáját elemző fontos tanulmányában Amy Golahny is valami ilyesmiben látja a fő különbséget: ,Lastman és Rembrandt más-más módon tekintett a narratívára. Lastman hajlamos volt egyetlen pillanatra összpontosítani, amelyhez a nézőnek kell a korábbi és későbbi események ismeretét hozzátennie; ebben mellékszereplők is segítségére lehetnek; a pillanatot pedig úgy választja ki, hogy az az elbeszélés végkifejletéhez vezessen. Rembrandt egy-egy revelatív pillanatot keres a cselekvések egymásutánján belül, és gyakran utalásokat ejt a közvetlen múltbeli és jövőbeli pillanatokra; de a pillanat kiválasztásában nem feltétlenül utal a végkifejletre, inkább a zajló eseményre fókuszál [...] pillanatára, hanem magában foglal egy folyamatban lévő cselekményt is. Az idő múlásának és egy cselekvés hatásainak bemutatására gyakran szerepeltet mellékszereplőket is, akik változó mértékben vannak tisztában a főszereplő helyzetével, ennek megfelelően különféle módon reagálnak rá." GOLAHNY 2015, 199. 161
